Ukrajna nemrég felhívást intézett a nyugati országokhoz, amelyben sürgette azoknak a sorköteles korú ukrán férfiaknak a visszaküldését, akik 2022. február 24. óta illegálisan elhagyták az országot. Közülük – ukrán közlés szerint – nagyjából nyolcvanezer ukrán jöhetne számításba, akikkel erősíteni lehetne a fegyveres erők sorait. Lengyelország előbb készségesen jelezte, hogy hajlandó teljesíteni az ukrán kérést, de látva sokak felháborodását, finomított álláspontján, és most már csak az embercsempészetben részt vevők kiadására mutat hajlandóságot.
Fél évvel ezelőtt még arról értesülhettünk, hogy a háború kitörése óta mintegy 1,6 millió ukrán menekültet fogadtak be lengyel családok, s hogy e szolidaritásnak hála Lengyelországban nem kellett menekülttáborokat létesíteni. Ugyanakkor átmeneti tömegszállást nyújtó humanitárius központokat is megnyitottak, amelyekben akkor nyolcvanezer ember tartózkodott, de tavaly összesen félmillió embert fogadtak.
Az ukrajnai háború egyre nagyobb emberáldozatokat követel, s ezek mértékéről ijesztő adatokat hallunk. Ismerve Zelenszkij elnök megszállottságát, az ukrán győzelembe vetett hitét, amelynek a realitása – mérvadó katonai megfigyelők szerint – közelít a nullához, lehetnek még ennél durvább követelései is. Most csak a tavaly február óta eltávozott katonakötelesek visszaküldését akarja. Ha tovább romlik a helyzet, igényt tarthat más, külföldön tartózkodó ukránokra is, de ne fessük falra az ördögöt.
Jusson eszünkbe inkább, hogy az uniós menekültpolitika ősidők óta szabályként hirdeti: azokat a migránsokat, akik a saját hazájukban veszélynek, üldöztetésnek vannak kitéve, az első biztonságot nyújtó tagországnak be kell fogadnia. Ha egy ukrajnai polgár úgy érzi, hogy az ott folyó háború miatt veszélyben van az élete, s emiatt az unióba szökik, ahol menedéket kér, akkor Zelenszkij szerint az uniós országok felrúghatják a szabályt, és visszaküldhetik az illetőt. Ha az ukrán elnök így gondolja, igaza van, elvégre megszokta, hogy nyugati barátai szinte bármit megtesznek a kedvéért. Sajnos a lengyelek is.
Nekünk erről eszünkbe juthat a lengyel–magyar barátság, amelyet újabban egyre jobban kikezd a háborúval kapcsolatos eltérő álláspontunk. Eszünkbe juthat, hogy 1939 őszén a Magyar Királyság a lengyel katonai és polgári menekültek befogadása mellett döntött. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és a magyar kormány a hírhedt, Lengyelország sorsát eldöntő Molotov−Ribbentrop-paktum megkötése után hozta meg döntését, dacolva a náci Németország elvárásaival.
1939. szeptember 1-jén a Wehrmacht, szeptember 17-én pedig a Vörös Hadsereg megtámadta, majd lerohanta Lengyelország nyugati, illetve keleti felét.
A nácik és a kommunisták aljas összefogása összeroppantotta a lengyel honvédelmet, és a két tűz közé került lengyelek számára még a menekülés kilátásai sem látszottak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök kormánya ekkor bejelentette Magyarország semlegességét, majd szeptember 18-án megnyitotta a lengyel menekülők előtt a határt. A befogadottak száma elérhette a nyolcvanezret.
Közülük sokan távoztak nyugatra, de hazánk a lengyel katonáknak és civileknek egészen 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig biztonságos menedéket nyújtott.
Lengyelország ma ugyanígy dacolhatna Zelenszkij elnöknek és nyugati támogatóinak telhetetlen igényeivel, miként a magyarok dacoltak a Német Birodalommal 1939-ben. Megtehetné, ha számítana neki annyit az ukrán–lengyel barátság, mint amennyit akkor nekünk számított a lengyelek iránt érzett régi barátságunk.
Szerencsére az unión belül akadnak biztató jelek is.
Ausztria bejelentette, hogy nem ad vissza ukrán menekülteket, s hasonló szellemben nyilatkozott Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is: hazánk nem ad ki Ukrajnának egyetlen ukrajnai menekültet sem, akár katonaköteles korú az illető, akár nem.
