Hosszan lehetne sorolni a méregdrága egészségügyi ellátások bizarr példáit, ehelyett inkább csak megállapítom, hogy miközben a magyar állam a protokoll szerint igyekszik az elérhető legjobb eljárásokat finanszírozni egy-egy betegnek, az egészségkassza ezt a járulékokból képtelen kigazdálkodni, így az általános és ingyenes egészségügyi ellátás finanszírozása lassan az ország legnagyobb közös vállalkozásává válik. Mindeközben az orvosi ellátásra szoruló emberek a legkülönfélébb tapasztalatokat gyűjthetik be az egészségügyben: a nagyon jótól a szervezett kivégzésig bezárólag. Csak a közelmúlt személyes példáiból kiindulva: tavaly decemberben egy apró sérülésem brutális fertőzéshez vezetett, így a Honvédkórházban kötöttem ki. A PestiSrácokon meg is írtam, hogy a fapados körülmények ellenére milyen példásan lelkiismeretes ellátást kaptam – nemcsak én, de az osztályon fekvő többi sorstárs is. Míg nem sokkal korábban szeretett kollégánk úgy hunyt el Buda – és alighanem az ország – egyik legrosszabb, hírhedt kórházában, hogy a fejsérülése után a legalapvetőbb vizsgálatot, a filléres CT-t nem végezték el rajta. Amikor meg igen, akkor már késő volt.

Joggal merül tehát fel a kérdés, hogy mekkora szerepet kapjanak a magán-egészségbiztosítók és a privát szolgáltatók az egészségügyben. Illetve az ott ellátott betegek után átengedje-e az állam a járulékbevételeket.

Vegyük itt újra elő a daganatos betegek példáját: az egyik budai egészségközpont rákbetegeknek 22 és 45 ezer forint között kínál egy kis odafigyelést. A szakorvosi konzultációtól a telefonos leletkonzultációig. Mindannyian tudjuk, miről van szó: a drámai élethelyzetbe került beteg szeretné megtudni, hogy mi áll a papíron, de az állami ellátásban csak napok-hetek múlva fogadják. Tehát – olykor ugyanannál a doktornál – inkább kipengeti a privát vizitdíjat, ám meggyógyítani (jó esetben) nem a magánklinikán, hanem a közkórházban fogják, több tíz millió forintos költségen. A példák sora itt is hosszan folytatható.

Egy nagyszerű orvos, néhai Svébis Mihály, a Kórházszövetség volt elnöke és a Bács-Kiskun Megyei Kórház egykori főigazgatója a székelyföldi Oklándon egy pohár szilvapálinka mellett magyarázta el nekem, miért okoskodom rosszul, amikor azt állítom, hogy a társadalombiztosítási finanszírozás mindenki után jár, függetlenül attól, hogy állami vagy magánellátásban gyógyítják az embert, s egy ilyen félig privát modell csak versenyre kényszerítené az állami egészségügyet is. Ő világított rá, hogy szakadéknyi különbség van egy posztszocialista, feltörekvő európai ország polgárainak fizetőképessége és az egészségügyi ellátás valódi költségei között.

Azaz a felső tízezer elitjén túl képtelenség olyan (akár járulék-visszatérítéssel kombinált) biztosítást alkotni, amit a magyarok szélesebb rétege meg tudna fizetni, és amiből egy komolyabb betegség gyógyítását egy magánklinikán finanszírozni lehetne. A felelősséget a sor végén tehát mindig az állam vállalja, s a többi ellátásra jogosulttal szemben ordító igazságtalanság volna, ha a magánegészségügy révén az ellátás olcsóbb szakaszaiban egyesek előnyhöz jutnának, miközben a gyógyításuk döntő részét éppúgy az adófizetők közössége állná.

A magánegészségügy mégis létezik, betiltani, kiiktatni nem lehet és nem is érdemes. Sőt ha sikerül kiküszöbölni a Takács Péter államtitkár által is felrótt átfedéseket, jó is, hogy van. Hiszen ma a kisebb kezelésekért fizetni hajlandó réteg a szakorvosi rendelők és a kórházi ambulanciák tömött váróit mentesíti. Egészen addig, míg az állami finanszírozás nem vándorol át a magánszférába – ott kezdődnek a fent ecsetelt bajok.

Láttuk, hogy a Gyurcsány–Kóka-féle eszetlen privatizáció hova vezetett a 2010-es években: kifosztották a tb-kasszát, lezüllesztették az ellátást, kiszervezték és átjátszották a sok évtizedes erőfeszítésekkel felépített kórházain­kat, miközben vizitdíjjal és napidíjjal macerálták az embereket. Retinánkba égett a sajtófotó, amint az ápolók a kórházi bankautomatához tolták a sztrókot kapott öregasszonyt. A privatizációs őrületnek pedig nem túlkapása, hanem emblematikus és jellemző esete volt a Hospinvest-botrány, ahol politikai bűnözők sok milliárd forintot nyúltak le a Heves megyei kórházak privatizációja után, a betegek után folyósított állami finanszírozást pedig – ahogy mondani szokás – a sajátjukként kezelték.

Nem véletlen az sem, hogy a kormány ma Pintér Sándor pallosa segítségével, készenlétbe helyezett kórházparancsnokok és központi beszerzések révén próbál (több-kevesebb sikerrel) rendet vágni a különféle beszállítóhiénák és érdekkörök között.

Forró krumpli tehát az egészségügy reformja, sokan megégették már magukat vele. Ellenben az is biztos, hogy a lufi nem fújható tovább gondtalanul, előbb-utóbb választ kell találni a címben is feltett kényes kérdésekre. Harcos elődei után Takács Péter is nagy fába vágja a fejszéjét. Mindannyiunk érdeke, hogy az ki ne csorbuljon.

Borítókép: Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyért felelős államtitkára beszédet mond az Országos Mentőszolgálat mentőnapjának megnyitóján a budapesti Városligetben 2023. szeptember 2-án (Fotó: MTI/Lakatos Péter)