Hosszan lehetne sorolni a méregdrága egészségügyi ellátások bizarr példáit, ehelyett inkább csak megállapítom, hogy miközben a magyar állam a protokoll szerint igyekszik az elérhető legjobb eljárásokat finanszírozni egy-egy betegnek, az egészségkassza ezt a járulékokból képtelen kigazdálkodni, így az általános és ingyenes egészségügyi ellátás finanszírozása lassan az ország legnagyobb közös vállalkozásává válik. Mindeközben az orvosi ellátásra szoruló emberek a legkülönfélébb tapasztalatokat gyűjthetik be az egészségügyben: a nagyon jótól a szervezett kivégzésig bezárólag. Csak a közelmúlt személyes példáiból kiindulva: tavaly decemberben egy apró sérülésem brutális fertőzéshez vezetett, így a Honvédkórházban kötöttem ki. A PestiSrácokon meg is írtam, hogy a fapados körülmények ellenére milyen példásan lelkiismeretes ellátást kaptam – nemcsak én, de az osztályon fekvő többi sorstárs is. Míg nem sokkal korábban szeretett kollégánk úgy hunyt el Buda – és alighanem az ország – egyik legrosszabb, hírhedt kórházában, hogy a fejsérülése után a legalapvetőbb vizsgálatot, a filléres CT-t nem végezték el rajta. Amikor meg igen, akkor már késő volt.
Kollégáim, barátaim, családtagjaim is megerősítik: Magyarországon az ember könnyen első rangú kezelést kaphat, de az is előfordulhat, ami az egyik mostohább sorsú dunántúli vármegyénkben zajlik, hogy még a röntgenért és a laborvizsgálatért is a szomszédos magánrendelőbe tessékelik át a súlyos beteget. Illetve megtörténik, hogy nagy anyagi megerőltetés árán magánkórházban kell elvégeztetni az életmentő műtétet, mert a főváros összes kórházi ügyelete épp a végét járja. A tágabb köreimből és a külföldön élő ismerősöktől begyűjtött tapasztalatok azért úgy összegezhetők, hogy itthon az utóbbi években inkább jut jó és lelkiismeretes ellátáshoz az ember, mint rosszhoz. Szégyenkeznünk sem kell: a briteknél például simán hagyják felfordulni a megfelelő biztosítással nem rendelkező delikvenst, de Amerikában is sántikálhat haza az amputált beteg, rögtön a műtét után, ha nem kellően luxuskategóriás az egészségbiztosítása.
Joggal merül tehát fel a kérdés, hogy mekkora szerepet kapjanak a magán-egészségbiztosítók és a privát szolgáltatók az egészségügyben. Illetve az ott ellátott betegek után átengedje-e az állam a járulékbevételeket.
Vegyük itt újra elő a daganatos betegek példáját: az egyik budai egészségközpont rákbetegeknek 22 és 45 ezer forint között kínál egy kis odafigyelést. A szakorvosi konzultációtól a telefonos leletkonzultációig. Mindannyian tudjuk, miről van szó: a drámai élethelyzetbe került beteg szeretné megtudni, hogy mi áll a papíron, de az állami ellátásban csak napok-hetek múlva fogadják. Tehát – olykor ugyanannál a doktornál – inkább kipengeti a privát vizitdíjat, ám meggyógyítani (jó esetben) nem a magánklinikán, hanem a közkórházban fogják, több tíz millió forintos költségen. A példák sora itt is hosszan folytatható.
Egy nagyszerű orvos, néhai Svébis Mihály, a Kórházszövetség volt elnöke és a Bács-Kiskun Megyei Kórház egykori főigazgatója a székelyföldi Oklándon egy pohár szilvapálinka mellett magyarázta el nekem, miért okoskodom rosszul, amikor azt állítom, hogy a társadalombiztosítási finanszírozás mindenki után jár, függetlenül attól, hogy állami vagy magánellátásban gyógyítják az embert, s egy ilyen félig privát modell csak versenyre kényszerítené az állami egészségügyet is. Ő világított rá, hogy szakadéknyi különbség van egy posztszocialista, feltörekvő európai ország polgárainak fizetőképessége és az egészségügyi ellátás valódi költségei között.
Azaz a felső tízezer elitjén túl képtelenség olyan (akár járulék-visszatérítéssel kombinált) biztosítást alkotni, amit a magyarok szélesebb rétege meg tudna fizetni, és amiből egy komolyabb betegség gyógyítását egy magánklinikán finanszírozni lehetne. A felelősséget a sor végén tehát mindig az állam vállalja, s a többi ellátásra jogosulttal szemben ordító igazságtalanság volna, ha a magánegészségügy révén az ellátás olcsóbb szakaszaiban egyesek előnyhöz jutnának, miközben a gyógyításuk döntő részét éppúgy az adófizetők közössége állná.
A magánegészségügy mégis létezik, betiltani, kiiktatni nem lehet és nem is érdemes. Sőt ha sikerül kiküszöbölni a Takács Péter államtitkár által is felrótt átfedéseket, jó is, hogy van. Hiszen ma a kisebb kezelésekért fizetni hajlandó réteg a szakorvosi rendelők és a kórházi ambulanciák tömött váróit mentesíti. Egészen addig, míg az állami finanszírozás nem vándorol át a magánszférába – ott kezdődnek a fent ecsetelt bajok.
Orbán Viktor kormánya tizenhárom éve igyekszik megbirkózni az egészségügy ránk hagyott csődtömegével, és ebben a legkevésbé sem partner a funkcióját félreértő, pitiáner zsarolásra szakosodott Magyar Orvosi Kamara. A kamarának például ahhoz sincs egy szava sem, hogy a magyar orvosok az idén januárra kiteljesedett impozáns béremelésért valóban megdolgoznak-e, s mit kérhetne számon rajtuk a fenntartó. Hiszen sokan, akik önfeláldozóan dolgoztak eddig is, ma alaposan megdolgoznak a nettó egy-, de akár két és fél milliós fizetésükért, míg mások ugyanezért a pénzért a lábukat lóbálják, és alig várják, hogy megkezdődjön a délutáni fusimeló. Öröm, hogy sikerült megállítani az orvosok elvándorlását, de senki – akinek nem inge, ne vegye magára – nem sértődhet meg az elvárások fokozásától.
Láttuk, hogy a Gyurcsány–Kóka-féle eszetlen privatizáció hova vezetett a 2010-es években: kifosztották a tb-kasszát, lezüllesztették az ellátást, kiszervezték és átjátszották a sok évtizedes erőfeszítésekkel felépített kórházainkat, miközben vizitdíjjal és napidíjjal macerálták az embereket. Retinánkba égett a sajtófotó, amint az ápolók a kórházi bankautomatához tolták a sztrókot kapott öregasszonyt. A privatizációs őrületnek pedig nem túlkapása, hanem emblematikus és jellemző esete volt a Hospinvest-botrány, ahol politikai bűnözők sok milliárd forintot nyúltak le a Heves megyei kórházak privatizációja után, a betegek után folyósított állami finanszírozást pedig – ahogy mondani szokás – a sajátjukként kezelték.
A csődbe jutott intézményeket aztán az Orbán-kormánynak kellett helyrepofoznia. Isten mentsen tehát egy újabb privatizációtól, az egészségügy mifelénk maradjon elsősorban közszolgáltatás.
