Egy nagyszerű orvos, néhai Svébis Mihály, a Kórházszövetség volt elnöke és a Bács-Kiskun Megyei Kórház egykori főigazgatója a székelyföldi Oklándon egy pohár szilvapálinka mellett magyarázta el nekem, miért okoskodom rosszul, amikor azt állítom, hogy a társadalombiztosítási finanszírozás mindenki után jár, függetlenül attól, hogy állami vagy magánellátásban gyógyítják az embert, s egy ilyen félig privát modell csak versenyre kényszerítené az állami egészségügyet is. Ő világított rá, hogy szakadéknyi különbség van egy posztszocialista, feltörekvő európai ország polgárainak fizetőképessége és az egészségügyi ellátás valódi költségei között.
Azaz a felső tízezer elitjén túl képtelenség olyan (akár járulék-visszatérítéssel kombinált) biztosítást alkotni, amit a magyarok szélesebb rétege meg tudna fizetni, és amiből egy komolyabb betegség gyógyítását egy magánklinikán finanszírozni lehetne. A felelősséget a sor végén tehát mindig az állam vállalja, s a többi ellátásra jogosulttal szemben ordító igazságtalanság volna, ha a magánegészségügy révén az ellátás olcsóbb szakaszaiban egyesek előnyhöz jutnának, miközben a gyógyításuk döntő részét éppúgy az adófizetők közössége állná.
A magánegészségügy mégis létezik, betiltani, kiiktatni nem lehet és nem is érdemes. Sőt ha sikerül kiküszöbölni a Takács Péter államtitkár által is felrótt átfedéseket, jó is, hogy van. Hiszen ma a kisebb kezelésekért fizetni hajlandó réteg a szakorvosi rendelők és a kórházi ambulanciák tömött váróit mentesíti. Egészen addig, míg az állami finanszírozás nem vándorol át a magánszférába – ott kezdődnek a fent ecsetelt bajok.
Orbán Viktor kormánya tizenhárom éve igyekszik megbirkózni az egészségügy ránk hagyott csődtömegével, és ebben a legkevésbé sem partner a funkcióját félreértő, pitiáner zsarolásra szakosodott Magyar Orvosi Kamara. A kamarának például ahhoz sincs egy szava sem, hogy a magyar orvosok az idén januárra kiteljesedett impozáns béremelésért valóban megdolgoznak-e, s mit kérhetne számon rajtuk a fenntartó. Hiszen sokan, akik önfeláldozóan dolgoztak eddig is, ma alaposan megdolgoznak a nettó egy-, de akár két és fél milliós fizetésükért, míg mások ugyanezért a pénzért a lábukat lóbálják, és alig várják, hogy megkezdődjön a délutáni fusimeló. Öröm, hogy sikerült megállítani az orvosok elvándorlását, de senki – akinek nem inge, ne vegye magára – nem sértődhet meg az elvárások fokozásától.
Láttuk, hogy a Gyurcsány–Kóka-féle eszetlen privatizáció hova vezetett a 2010-es években: kifosztották a tb-kasszát, lezüllesztették az ellátást, kiszervezték és átjátszották a sok évtizedes erőfeszítésekkel felépített kórházainkat, miközben vizitdíjjal és napidíjjal macerálták az embereket. Retinánkba égett a sajtófotó, amint az ápolók a kórházi bankautomatához tolták a sztrókot kapott öregasszonyt. A privatizációs őrületnek pedig nem túlkapása, hanem emblematikus és jellemző esete volt a Hospinvest-botrány, ahol politikai bűnözők sok milliárd forintot nyúltak le a Heves megyei kórházak privatizációja után, a betegek után folyósított állami finanszírozást pedig – ahogy mondani szokás – a sajátjukként kezelték.
A csődbe jutott intézményeket aztán az Orbán-kormánynak kellett helyrepofoznia. Isten mentsen tehát egy újabb privatizációtól, az egészségügy mifelénk maradjon elsősorban közszolgáltatás.