Adott egy önmagát AZ értelmiségnek kikiáltó réteg. Igen, Havas, Gálvölgyi, Friderikusz, Alföldi és a többiek. A mi generációnkból sajnos még mind ismerjük őket. Percekig tudnánk mondani a névsort. Nincsenek kevesen. Ők azok, akik 2010-ig a kultúra, a média és különösen a szórakoztatóipar meghatározó alakjainak szerepében tetszelegtek. Nem jelenteném ki, hogy azok is voltak, hisz már akkor sem voltak mások, mint ma: nemzetellenes, posztkommunista szócsövek. Sötét árnyai a nem túl dicső múltnak. Demagóg, színvonaltalan módon „szórakoztattak”, vagyis inkább hergeltek például a Heti hetes című szennyműsorban.
Persze elvárták, és mindent el is követtek azért, hogy az emberek felsőbbrendű kasztként tekintsenek rájuk. Körbefoglalkoztatták, körbeidézték, körbedicsérték egymást. Saját műsoraik fő műsoridőben futottak, ahova egymást hívták meg vendégnek. Előtte-utána a bulvárműsorok témái voltak. Luxusautókkal furikáztak, és úgy költekeztek, ahogy nem szégyelltek… és nem voltak szégyenlősek. Reklámarcok voltak, hakniztak. Gálákat szerveztek maguknak, díjakat alapítottak és adtak át egymásnak,
amiről részletesen be is számoltak. Hozzáadott értéket nem képviseltek, de pontosan tudták, hogy tartsák fenn ennek látszatát. Akkoriban nem lehetett magyar filmet nézni Bajor nélkül. Nem volt szilveszteri műsor Gálvölgyi nélkül. Senki nem kérdőjelezhette meg következmények nélkül Havas hozzáértését – mindenhez is.
Ez hozzátartozott az akkori légkörhöz, sőt inkább meghatározta azt. 2010 előtt konzervatívnak lenni, felvállalni a jobboldali világnézetet egyet jelentett a megbélyegzéssel. Osztályban, munkahelyen, de még a családok egy részében is csak hosszú tapogatózás után derült ki, hogy valakivel hasonlóan gondolkozunk. Óvatosan kellett fogalmazni nemcsak az aktuálpolitikai témákban, de a huszadik század történelmével kapcsolatban is.
Ha nem vigyázott az ember, rögtön rasszistának, fasisztának, antiszemitának kiáltották ki. A maga nemében szürreális volt, hogy bő tíz évvel a rendszerváltozás után a gimnáziumunk egyik tanárjának fel kellett mondania, mert kokárdát hordott. Mégis ez volt a mindennapok fullasztó valósága.
Ennek fenntartásában játszottak szerepet a fent említett „művészek” és „gondolkodók”. Ők lubickoltak abban, hogy a médiában kizárólag egyféle vélemény jelenhet meg, az pedig az övék. Teljes mértékben uralták a beszédteret. Kizárólag az ő fogalmaikat lehetett használni és az ő értelmezési kereteik közt mozogni. Komoly szerepet játszottak abban, hogy 2002-től 2010-ig az MSZP–SZDSZ-kormány a helyén maradhatott. Mindeközben megvetéssel és végtelen arroganciával viszonyultak mindenki máshoz. Bár utóbb Havas hasonlóan nagyképű véleményt fogalmazott meg a saját elvtársairól is.
Voltunk jó páran, akik már akkor sem bírták elviselni a ripacskodásukat, amikor még a csapból is ők folytak, de szerencsére az elmúlt bő évtizedben szépen be is árazta őket a piac. „Talán ez az utolsó alkalom, hogy új autót vásárolok” – nyilatkozta egyikük 2010 után valamivel. Itt természetesen mindannyian elmorzsoltunk egy könnycseppet.
Aggódnunk azért nem kell értük, hisz kevés kivételtől eltekintve azóta mind megtalálták a helyüket. Voltak, akik DK-s politikusként, volt, aki a katedrán. Akad olyan, aki nulla körüli nézőszámmal futó színdarabok rendezője, „sztárja”. Egyesek podcasteket csinálnak, mások civil szervezeteknél végeznek rendkívül fontos munkát. Jó páran pedig továbbra is az RTL Klubon lelnek menedéket. Sejthetjük, hogy néhányan közülük még kellő társadalmi súllyal bírónak tűnnek külföldről, így akár a hiánypótlónak mondható, a piaci rést felismerő, a lelkünkben tátongó űrt betöltő gyermekmagazin indulásához is képesek befektetőt találni Korányi Dávid személyében.
Mégis, szebb napokat megélt „értelmiségijeink” állandó sértettséggel viseltetnek. Sértettek, mert már nem róluk szólnak a hírek, nem velük van tele a sajtó. A fiatalabbak talán már meg sem ismerik őket az utcán. Kénytelenek visszavonulni a ki tudja, hogyan szerzett, gyönyörű budai és balatoni ingatlanjaikba, és onnan sajnálni minket, a műveletlen köznépet, amiért már nem ismerjük fel a „minőségi kultúrát”, amit kizárólag ők képesek szolgáltatni. Pedig amikor a távolba révedés már nem elegendő, jelzésértékkel még a szemüveg szárát is megrágcsálják, hogy segítsenek ebben. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!
Olykor még mindig visszaszüremkednek a közéletbe egy-egy bulvárhír erejéig, de már csak ennyi maradt nekik a „régi dicsőségből”. Az idő kegyetlen. Leleplezi a tehetségtelenséget. Leleplezi az adó- és járulékcsalókat, akik most a „megalázóan alacsony” nyugdíjukból kénytelenek élni, és sorra eladogatni a vagyontárgyaikat. És bizony leleplezi a fizetett ügynököket is.
A történelem már néhány év után is igazságot szolgáltatott nekünk a kilencvenes és kétezres évekért. A mi generációnk ezért jóval szerencsésebb a minket megelőzőknél, hisz számukra az igazságtétel a fiatalságukat jelentő negyven évért még várat magára.
A szerző az Alapjogokért Központ kutatója
Borítókép: A Heti Hetes egykori közéleti szórakoztató tévéműsor szereplői (Forrás: Blikk)
