Minden ember ősi vágya, hogy jónak érezze magát. Ezt használja ki saját céljaira a liberális propagandagépezet. De hol a határ? Szerencsére itthon, a Nyugattal ellentétben, még van.
Hősünk, a modern nyugati ember nem hisz Istenben. Úgy általában nem hisz semmiben, ami nagyobb nála. Nem hisz a klasszikus családmodellben, társadalomban, nemzetben. Ezzel szemben minden erejével hinni akar önmagában, hinni önnön jóságában. A jót azonban nem vezetheti le abból az Istenből, melyben nem hisz, a krisztusi tanításból, így nincs mihez viszonyítania magát.
Identitásválságba kerül. Kétségbeesetten keresi a kapaszkodókat. Liberális barátaink szerencsére gyorsan a segítségére sietnek, és megerősítik benne, hogy individualista világképe helyes, sőt morálisan felette áll bármilyen egyéb gondolkodásnak. A jóemberség bizonyítására instant megoldásokat is kínálnak.
Hogy segítsék hősünk önigazolását, liberális barátaink a teljes mainstream és közösségi médiával karöltve minden nemzetközi „szent” ügyet gondosan feldolgozva, konyhakész állapotban kínálnak fogyasztásra. Megvásárolható termékekkel, online fizetési felületekkel, profilképkeretekkel. Teszik mindezt természetesen önzetlen, felebaráti szeretetből.
Hősünk boldog. Hősünk jó ember. Saját világképének istenévé válik. Elég csupán egy keretet beállítania profilképéhez, és máris várhatja a buksisimogatást, ami az algoritmustól menetrendszerűen meg is érkezik. Nem vizsgálja az adott ügy igazságtartalmát, sem kapcsolatát saját tapasztalataival.
Hogy megkapja a vágyott megerősítést, hősünknek 2015-ben a migránsok emberi jogaiért kellett kiállnia. Adakozott is a megfelelő NGO-nak. Könnyes szemmel osztotta meg a vonatsínekre lökött migráns nőről készült képeket. Persze az algoritmus megvédte őt attól a ténytől, hogy saját társa taszajtotta fel a gyermeket cipelő asszonyt. Hősünk a ferencvárosi BLM-szobor avatására ugyan nem tudott elmenni, de együttérzett minden elnyomott feketével. Enyhe szégyenérzet töltötte el kiváltságos fehér élete miatt. S bár eddig nem követte a Forma–1-et, fontos kiállásnak érezte, hogy Hamilton letérdelt a Hungaroringen.
Titkon jobban örült a német és az angol futballválogatott meccs előtti térdelésének, mint annak, hogy fiaink a meccsen még egyszer letérdeltették őket. Ettől igazán nagy jellemnek érezte magát. Hősünket az algoritmus megvédte az amerikai nagyvárosokban zajló gyújtogatásokról, fosztogatásokról érkező képsoroktól.
Később a homoszexuálisok jogainak korlátozása ellen tiltakozva bement egy svéd bútorüzletbe, és megvásárolta a szivárványos nagy táskát. Mély elégedettség töltötte el. Hazaérve rögtön szivárványszínűre állította a profilképkeretét. Hősünket az algoritmus elárasztotta azonos nemű párokat cuki kisbabákkal ábrázoló képekkel.
Hősünk 2022 telén-kora tavaszán ismét talált magának egy igazodási pontot. Az oktatás tragikus helyzetére gondolva szinte látta maga előtt a futószalagon érkező, gondosan kockára igazított fejű diákokat, akik az iskolapadból kikerülve kizárólag betanított munkásokként képesek elhelyezkedni. Hisz erre van szüksége a Fidesznek: gondolkodásra képtelen, agyatlan birkákra. (Hősünk figyelmét természetesen elkerülték diákjaink nemzetközi versenyeken elért sikerei, a megszerzett diplomák értéke, a külföldön is keresett tudású szakembereink száma.) Hősünket annyira felzaklatta ez a gondolat, hogy erőt vett magán, és néhány tüntetésen is megjelent. Hősünket az algoritmus elárasztotta távolba révedő tanáraik kezét szorongató, csillogó szemű fiatalokat ábrázoló képekkel.
Liberális barátaink érezték, hogy ez most jó. Most végre megtalálták az Ügyet. Bár a 2022-es parlamenti választások eredménye átmenetileg kedvüket szegte, de mivel még mindig messze ez volt a legsikeresebb projektjük az utóbbi években, nem engedhetik el az oktatás kérdését.
Hősünk megerősítve érzi véleményét, miszerint a Fidesz újabb kétharmadát kizárólag a birkává oktatott embereknek köszönheti, és több-kevesebb lelkesedéssel kitart. Élőláncot alkot, profilképet módosít. Újabb lendülettel áll neki a kormánybuktatásnak. Szinte örül is neki, hogy liberális barátaink nemzetközi szövetségeseikkel megakadályozzák az országnak járó uniós források megérkezését, hogy feljelentik hazájukat a gyermekvédelmi törvény miatt. Ő a népszavazáson is büszkén behúzta az ikszet az igenre mind a négy kérdésben. Idővonalán lejjebb görget, és jó érzéssel tölti el a korábbi, szivárványos profilképkerete. Az ő világképe konzekvens és morálisan felsőbbrendű. Természetesen újra és újra elmagyarázza gyermekeinek is, hogy a család az család, hogy az iskola pedig öl, butít és nyomorba dönt.
2023 februárjában berobban a hír képekkel és videótartalmakkal gazdagon illusztrálva, hogy egy óbudai iskolában egy pedagógiai asszisztens, aki mellesleg az LMBTQ-jogok hangos szószólója, szexuális viszonyt folytatott diákjával. Hősünk gyermekeire pillant, felteszi magának a kérdést, vajon velük is megtörténhetett-e hasonló a tudta nélkül, és rosszullét kerülgeti. Ahogy napról napra újabb gyomorforgató részletekre derül fény, világképe összeomlik.
Többé nem megy tüntetni. Nem vállal közösséget azzal a szervezettel, amelyik ezt az embert mentegeti. Nem ért egyet az elismert liberális gondolkodóval, aki szerint „ez hozzátartozik az élethez”. Nem szeretne még véletlenül sem olyan pedagógus mellett állni, aki esetleg hónapok óta tudott a dologról, de nem tett feljelentést, nem védte meg a gondjaira bízott gyermekeket.
Még akkor sem, ha megpróbálják neki elmagyarázni, hogy ilyen esetben a helyes magatartás az, hogy „amennyire lehetséges, kerüljük el az ezzel kapcsolatos nyilvános leleplezést, konfliktust, felelősségre vonást”.
Hősünkkel szembejön a valóság, és ismét identitásválságba kerül. Pedig ő a normális, hétköznapi mérce szerint valóban jó ember: dolgozik, szereti a feleségét, a gyerekeit, törődik másokkal. Semmi szüksége nem lenne ennek bizonygatására. Csak beleesett abba a hibába, hogy túlságosan jó ember próbált lenni. Ebben az igyekezetben hajlandó volt minden természetes viszonyítási ponttól megszabadulni. Képes volt legyőzni magában minden életösztönt, feladni kultúráját, nemzeti, sőt akár nemi identitását is. Tudomásul vette, hogy a jóemberséghez nem elég passzívan elfogadni mások különbözőségeit, azt ünnepelni kell.
Liberális barátaink viszont nem állnak meg itt. Elhitték, hogy kizárólag ők határozzák meg, mit jelent jónak lenni. Az általuk írt jóemberség-definíciót pedig mindenki köteles fenntartások nélkül elfogadni. Nem ismernek határokat.
„Eljövünk a gyerekeitekért!” – skandálják a New York-i melegfelvonuláson. A homoszexualitás és a gender normálisként való elfogadtatása után a pedofília következik.
Hősünk viszont ezen az áron már nem akar jó ember lenni.
A szerző az Alapjogokért Központ kutatója
Borítókép: A 28. Budapest Pride 2023. július 15-én (Fotó: Teknős Miklós/Magyar Nemzet)
