Százöt évvel ezelőtt, 1918. október 31-én néhány szélsőséges baloldali anarchista fegyveres rátört gróf Tisza István volt miniszterelnökre, akit – saját otthonában, felesége szeme láttára – rövid szóváltás után lelőttek. A felháborító gyilkosság, valamint a pár nappal korábbi „lánchídi csata” voltak a nyitó eseményei az úgynevezett őszirózsás forradalomnak.
A Magyarország történeti kronológiája című négykötetes kézikönyv (Budapest, 1983) harmadik kötetében a Tisza-gyilkosságról mindössze ennyi szerepel: „Tisza István gr. volt miniszterelnököt ismeretlen fegyveres katonák budapesti lakásán agyonlövik.” A marxista történészek elhallgatták, de ma már tudjuk: a fegyveresek nem voltak ismeretlenek. Azt is tudjuk, hogy a merényletet gondosan megtervezték, majd terrorista módszerekkel kivitelezték. A szálak Károlyi Mihály pártjához, illetve a katonatanácshoz, vagyis Károlyi szűkebb környezetéhez vezettek.
Az ismert történeti adatok alapján a gyilkosság és annak előkészítése jól rekonstruálható. Október 31-én délelőtt a szervezkedők megbeszélést tartottak, majd 17 óra tájban a beszervezett embereket az Astoriába rendelték. Itt voltak a Károlyi-pártnak, illetve a Károlyi elnökletével október 24-én megalakult Magyar Nemzeti Tanácsnak a helyiségei. A résztvevők Kéri Pál újságíró (Károlyi titkára) szobájában gyűltek össze, ahol Kéri megkérdezte tőlük: ki fogja Tisza Istvánt lelőni? Pogány József kommunista újságíró ezt magára vállalta. Kéri kiosztotta a szerepeket, majd valamennyien lementek a Magyar utcába, ahol két katonai autó várt rájuk az előkészített fegyverekkel. Öt-öt egyenruhás fegyveres indult ekkor Tisza István lakhelyére, a zuglói Hermina út 35. (ma 45.) szám alatti Roheim-villához.
Az épületbe behatoló hívatlan jövevényektől Tisza megkérdezte, hogy kit keresnek. Egyikük azt felelte: gróf Tisza Istvánt. Tisza hátratett jobbjában pisztolyt tartott, ezért rákiáltottak, hogy tegye le a fegyvert. A gróf ezt egy mellette lévő állványra helyezte, és megkérdezte, mit akarnak. Pogány azt mondta, hogy felelősnek tartják sok ember vágóhídra hurcolásáért. Tisza ezt tagadta, miközben a fegyverek rászegeződtek. Mellette állt felesége és unokahúga, akiket Dobó igyekezett eltolni Tisza mellől, de ők ellenszegültek. Tisza ekkor előreugrott és megpróbálta lenyomni az egyik fegyver csövét, de Pogány tüzelt, majd Horváth-Sanovits is lőtt. Tisza István összeroskadt. A gyilkosok ezután még leadtak egy-két újabb lövést, majd autóikhoz futottak, és visszamentek az Astoriához. Gróf Tisza István, akit három lövéssel terítettek le, rövid haláltusát követően életét veszítette.
Egy pillanatra érdemes megállni Pogány József kijelentésénél. Tisza ellenfeleinek fennen hangoztatott vádja szerint a grófnak döntő szerepe volt abban, hogy Magyarország belépett a háborúba. Ennek viszont éppen az ellenkezője történt. A miniszterelnök mindvégig ellenezte a belépést, és csak az uralkodó döntését követően támogatta azt. Bajcsy-Zsilinszky Endre írta 1941-ben (Helyünk és sorsunk Európában): „Tisza István magános tiltakozásának a háború ellen nem volt – és nem is lehetett már – igazi visszhangja. Tisza István gróf tisztán látta, hogy ránk magyarokra nézve szerencsétlenséget rejteget a háború s ezért becsületes magyar lelkiismeretének szavára egyesegyedül szállott szembe azon a bizonyos 1914 júliusában tartott sorsdöntő koronatanácson a Szerbiának szóló ultimátummal. De fájdalom, Tisza mögött nem állott erős nemzeti közvélemény, főleg nem állottak a magyar nép tömegei, holott egyedül ők adhattak volna kellő nyomatékot Tisza háborút ellenző szavának.”
De miért is kellett meghalnia gróf Tisza Istvánnak? A Magyar Királyság utolsó nagy államférfija 1917. május 23-án, IV. Károly király felszólítására mondott le. Politikai súlya ezután csökkent, de ellenségei tudták, hogy az ellene folytatott hisztérikus hangulatkeltés dacára továbbra is megkerülhetetlen, tekintélyes közéleti személyiség. Tartottak tőle, és lesték az alkalmat a leszámolásra.
A tragédia előzményeit, lefolyását, az irányítók és a végrehajtók szerepét talán semmi nem világítja meg olyan életszerűen, mint az 1920. augusztus 2. és szeptember 15. között lezajlott hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyve, amely Gróf Tisza István gyilkosai a hadbíróság előtt címmel a Magyar Ház Könyvek kiadásában jelent meg (év nélkül, szerkesztette Bencsik Gábor). Ezek nyomán is felderíthető a politikai bűncselekmény számos indítéka, a háttérben rejtőző felbujtók és elkövetők személye.
A marxista propaganda és történelemszemlélet természetesen a „népharagelméletet” helyezte előtérbe, azonban a tanúvallomásokból sok árulkodó részlet bontakozik ki. Vágó-Wilheim Jenő például ismertette a november elsején megtartott minisztertanács egyik épületes jelenetét. Ezen Pogány, Landler és Károlyi is jelen volt. Pogány ekkor rámutatott Tiszának az arcképére, és ezt mondta: „Erről is gondoskodtam”.
Károlyi Mihály gyűlölte Tiszát – 1914. január 2-án harcképtelenségig vívott kardpárbajban alul maradt vele szemben −, s óvakodott attól, hogy észrevegye a gyilkosokat, akik a háta mögött rejtőzködtek. Nem véletlenül, hiszen mindenről tudott. Pártvezetőként és miniszterelnökként ugyanis ő rendelkezett a pártkasszáról. Ebből csakis az ő engedélyével lehetett pénzeket kivenni. Márpedig ezekkel a kivett pénzekkel bőségesen jutalmazták gróf Tisza István gyilkosait. A tanúvallomások ezekről is beszámoltak.
Ha ebben a történetben nem figyelünk másra, csak követjük a pénzek útját, máris nyilvánvaló, hogy a gyilkosok bérét kiutaló Károlyi komoly szerepet játszott politikai ellenfelének fizikai megsemmisítésében.
A szerző író, újságíró
Borítókép: Gróf Tisza István (Fotó: Wikipédia)
