Egy pillanatra érdemes megállni Pogány József kijelentésénél. Tisza ellenfeleinek fennen hangoztatott vádja szerint a grófnak döntő szerepe volt abban, hogy Magyarország belépett a háborúba. Ennek viszont éppen az ellenkezője történt. A miniszterelnök mindvégig ellenezte a belépést, és csak az uralkodó döntését követően támogatta azt. Bajcsy-Zsilinszky Endre írta 1941-ben (Helyünk és sorsunk Európában): „Tisza István magános tiltakozásának a háború ellen nem volt – és nem is lehetett már – igazi visszhangja. Tisza István gróf tisztán látta, hogy ránk magyarokra nézve szerencsétlenséget rejteget a háború s ezért becsületes magyar lelkiismeretének szavára egyesegyedül szállott szembe azon a bizonyos 1914 júliusában tartott sorsdöntő koronatanácson a Szerbiának szóló ultimátummal. De fájdalom, Tisza mögött nem állott erős nemzeti közvélemény, főleg nem állottak a magyar nép tömegei, holott egyedül ők adhattak volna kellő nyomatékot Tisza háborút ellenző szavának.”

De miért is kellett meghalnia gróf Tisza Istvánnak? A Magyar Királyság utolsó nagy államférfija 1917. május 23-án, IV. Károly király felszólítására mondott le. Politikai súlya ezután csökkent, de ellenségei tudták, hogy az ellene folytatott hisztérikus hangulatkeltés dacára továbbra is megkerülhetetlen, tekintélyes közéleti személyiség. Tartottak tőle, és lesték az alkalmat a leszámolásra.

A tragédia előzményeit, lefolyását, az irányítók és a végrehajtók szerepét talán semmi nem világítja meg olyan életszerűen, mint az 1920. augusztus 2. és szeptember 15. között lezajlott hadbírósági tárgyalás jegyzőkönyve, amely Gróf Tisza István gyilkosai a hadbíróság előtt címmel a Magyar Ház Könyvek kiadásában jelent meg (év nélkül, szerkesztette Bencsik Gábor). Ezek nyomán is felderíthető a politikai bűncselekmény számos indítéka, a háttérben rejtőző felbujtók és elkövetők személye.

A marxista propaganda és történelemszemlélet természetesen a „népharagelméletet” helyezte előtérbe, azonban a tanúvallomásokból sok árulkodó részlet bontakozik ki. Vágó-Wilheim Jenő például ismertette a november elsején megtartott minisztertanács egyik épületes jelenetét. Ezen Pogány, Landler és Károlyi is jelen volt. Pogány ekkor rámutatott Tiszának az arcképére, és ezt mondta: „Erről is gondoskodtam”.

Károlyi Mihály gyűlölte Tiszát – 1914. január 2-án harcképtelenségig vívott kardpárbajban alul maradt vele szemben −, s óvakodott attól, hogy észrevegye a gyilkosokat, akik a háta mögött rejtőzködtek. Nem véletlenül, hiszen mindenről tudott. Pártvezetőként és miniszterelnökként ugyanis ő rendelkezett a pártkasszáról. Ebből csakis az ő engedélyével lehetett pénzeket kivenni. Márpedig ezekkel a kivett pénzekkel bőségesen jutalmazták gróf Tisza István gyilkosait. A tanúvallomások ezekről is beszámoltak.

Ha ebben a történetben nem figyelünk másra, csak követjük a pénzek útját, máris nyilvánvaló, hogy a gyilkosok bérét kiutaló Károlyi komoly szerepet játszott politikai ellenfelének fizikai megsemmisítésében.

A szerző író, újságíró

Borítókép:  Gróf Tisza István (Fotó: Wikipédia)