A lényeg itt inkább az, hogy az A. E. Bizottság zenekar egyik frontembereként, autodidakta zenészként és festőként is híressé vált Wahorn utóbb inkább képzőművészként rögzült a kulturális élet közvéleményének szeme előtt, s ez még akkor is így igaz, ha az ismertségét aztán a Fábry Sándorral közösen celebrált Cadillac Drive című televíziós sorozatának köszönhetően sokak számára elérhető értékké avatta – a médiában szépen elhíresülő folytatásaként annak a munkakapcsolatnak, ami Wahorn és Fábryt már egy nem akármilyen könyv kapcsán egymással addig is összekötötte.

Több művét is kiállították a New York-i Museum of Modern Artsban

A Bizottság 1985-ös feloszlása után tehát Wahorn, aki ezt követően is közreadott még fontos zenei anyagokat, döntően már a képzőművészetre koncentrált, mielőtt 1991-ben a tengerentúlra költözött, ahonnan csak 2004-ben jött haza – hogy aztán a hazaköltözését (egészen pontosan a patinás darabnak számító Cadillac kabriója hazavezetését) rendkívüli médiaeseménnyé formálja.

Amerikában neves szellemi műhelyekben fordult meg: 1996-tól a Klasky Csupo cég tervezőjeként dolgozott, 2000-től az Encyclopæædia Britannica művészeti igazgatója és webdesignere volt, több művét pedig kiállították a New York-i Museum of Modern Artsban.

A Bizottság feloszlása és az amerikai tartózkodás között készült képei közül egy művészileg rendkívül aktív periódus termései, nem véletlen, hogy munkásságának ebben a korszakában, 1993-ben nyerte el a Munkácsy-díjat. Ennek a korszakának az egyik emblematikus darabja – ami jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményét gazdagítja, ahol is a Lépésváltás című kiállítás MM91.111 jelzetű darabja – az 1990-ben festett Rohanó fiú nővel (olaj, vászon, 160×200 cm) című festmény, amely a maga meghökkentően szertelen módján helyezi egyszerre kozmikus, érzéki és akár még aktuálpolitikai dimenzióba is a férfi-nő kapcsolat sajátosan Wahornra jellemző, meglehetősen bizarr ábrázolását.

Ha a bizarr szó helyett azt írtam volna, hogy nyakatekert, akkor sem jártam volna messze a valóságtól, s ezt ráadásul a szó szoros értelmében is lehetett volna venni. Tekintettel arra is, hogy a Wahorn festményén ábrázolt alakok fejeit egészen valószerűtlenül hosszan elnyúló és tekergő nyakak végére applikálta. Tette ezt persze oly módon, hogy ezt nem egyszeri kísérletként tarthatjuk nála számon – hiszen többször is festett már ilyen anatómiailag abszurd módon kitekeredő, magukból kiforduló alakokat, s az ehhez a művéhez nagyon is hasonló szellemű, mi több, e festmény párdarabjaként is számon tartható művén (Nő égő férfival, 1991, olaj, vászon, 40×30 cm) is szívesen operált már ezzel a megoldással. 

Önmagukból kiforduló alakok kozmikus kirándulása

De ez a nyakatekertség egyáltalán nem öncélú megoldás a festményben: hiszen ha alaposabban megszemléljük a hosszan elnyúló nyakakon látszólag a semmibe révedő fejek pozícióját, illetve az ábrázolt arcokról kinéző tekintetek szemlélődésének az irányát, valamire azonnal rájöhetünk. Nem elfeledve azt sem, hogy a pop art élénk színhasználatát időző festmények részint harsány, részint pasztellbe hajló, részint pedig a sötétséget közénk hozó színei teljességgel önazonos módon kozmikus színek.

A kép alsó háromnegyedét a napsárga szín uralja, amelynek a tónusát már egy keskenyebb, a föld barna színét idéző sávba elvesző nap színe is hagyja még a képen visszaköszönni. Nem máshonnan, hanem épp a furán kitekeredő fejjel önmaga meztelen testére visszanéző nőalak hajfürtjeit ékesítve. 

Ha a napba öltözött asszony napsárga területét valóban a nap ragyogása által uralt zónának tekintjük, akkor különlegesen jelentőségteljessé válik a szintén meztelen testtel rohanó fiú alakjának égkék színvilága. Mert ezzel egy ismert szabály fordul ki a képen önmagából: ahogy a nő- és a férfialak is ezt teszi, amikor a saját testükből kifordulva hódítanak meg testen kívüli dimenziókat maguknak. 

Nem az ég kékjében ragyog a nap, hanem a nap sárgájában fénylik az ég

Az ismert szabály pedig éppenséggel itt az lenne, hogy az Ég hatalmas kék tengere fogadja be a maga végeérhetetlen kiterjedésében a Nap korongját. Az egyik férfiúi dimenzió a másikat. A Nap istenét az Ég tengerének istene. Ehhez képest itt a rohanó fiú égszínkék testét fogadja és zárja önmagába a napba öltözött asszony teste körül megképződő aranysárga mindenség. Vagyis a kép a női és a férfiúi szerepek felcserélésének gondolatával is jól láthatóan eljátszik a kozmikus szinten. És ezt a játékot még ennél is erőteljesebben folytatja a kép azzal, hogy a napba öltözött asszony fejét – épp a hajkoronáját, amelyet a napkorong koronáz meg – átcsúszni engedi a földesbarna sávba. A Földanyák által uralt khtonikus térbe, amely a maga röghöz kötött módján hozza el közénk a föld barna színtónusait. 

Egy ehhez hasonló, önmagát kiteljesítő utat jár be a rohanó fiú alakja is a képen – s ehhez őt is a maga nyakatekert módján végig vitt szellemi fejlődése segíti hozzá. Azzal, hogy a nap sárgája által felragyogtatott zónából a föld barnás rögeit idéző zónán keresztül átlóg a fejével az éj sötétjét formázó sávba. Hogy aztán onnan tekintsen az éjfekete semmibe. Éppen ellentétes irányba nézve ki a képből, mint ahogy a napba öltözött asszony néz ki a maga hasonlóan bonyolultan kozmikus méreteket öltő pozíciójából. 

A kép nagyszerűségét viszont az adja, hogy amiként a kozmikus dimenzióban a két alak mást keres, azonképpen a test dimenzióiban egymással maximálisan összerezdülnek. 

Még akkor is, ha közben a tekintete valahol messze, az új sötétségében és a kozmosz feneketlen űrjében valahová a messzeségbe réved. S még akkor is, ha a napba öltözött asszony tekintete a maga földanyai természetéből elmerengve úgy néz vissza más, erősen napsütötte égtájakra, hogy a tekintetének a rohanó fiúval találkozni egyáltalán nincsen érkezése. 

Nem egymást figyelik, de a taglejtéseikkel egymást keresik

Az adekvát válaszok pedig a taglejtések nyelvén fejeznek ki valamilyen földöntúli harmóniát magában foglaló üzenetet. Mert a rohanó égszínkék fiú bal karja ugyan anatómiailag helyesen oldalaz ki a napsütötte térbe, de a jobb karja egészen extrém kiterjedéseket vesz fel, de úgy, hogy ezenközben az ég és a föld határához csakúgy hozzáigazodik, mint a nő bal karjának eget-földet meghódító vonulásához. Híven a Wahorn művészetét mindig is jellemző erotikus késztetések belső, szinte öntudatlan motivációjához. 

A kép izgalmas eleme továbbá a napsütötte tér világhegyhez hasonló felmagasodásának tetején elhelyezkedő fehér tetejű házikó szerepe a képen. Különösen azt is figyelembe véve, hogy a nőalak hosszan elnyúló nyakán figyelő feje mintha pont ennek a világhegynek a tetejére nézne, mintha pont ennek a házikónak az irányába figyelne. 

Azzal a különbséggel, hogy a nőalak figyelmét mégis, ennek ellenére is a leginkább ez a házikó kelti fel – ellentétben a férfivel, aki a maga rohanásában csupán a sötét űr mélyét fürkészve figyel. 

Tüzet viszek, nem látjátok – ha látnátok, oltanátok

A rohanó fiút mindeközben még egy különleges attribútum is jellemzi a képen, amit nem szabad nem észrevenni. Látnunk kell ugyanis, hogy a rohanó fiú a jobb kezében tüzet visz. Egy olyan lángot, amelynek a hosszan hátranyúló lángcsóvája a nőalak nyakát is megperzselheti. S amely lángcsóva a nő bal kezével párhuzamosan perzseli meg a sivatagi forróságot kipárálló, tehát eleve is szintén forró tájat. 

Ez a két forróság – a nőalakot meghatározó napsütötte, vagyis természetes forróság, illetve a rohanó fiú hordozta, művinek tetsző, fáklyába záródó fény – egymással izgalmas viszonyt alakít ki. 

A kettő tűznek ajánlatos lenne összeadódnia, de azok, akik a tüzeiket összeadhatnák kozmikus értelemben, spirituális vonzalmaikat tekintve egyelőre távol vannak egymástól. Miközben a testük taglejtéseinek táncával szinte már tökéletesen eggyé váltak, együtt rezdülnek, egymást táncába mozdulatlanul is szinte már belerohannak.   

A nő és a férfi teste és a lelke között kialakuló vagy ki nem alakuló harmónia izgalmas, elgondolkodtató festménye Wahorn műve, amellyel egy számára megkerülhetetlenül fontos témát dolgoz fel újra. Ezt a tőle már ismerős motívumot látva azonban nem tudok elfojtani magamban más – részint popkulturális, részint pedig politikailag releváns – asszociációkat sem. 

Bárcsak itt lennél

A popkultúrában az égő férfi – amit Wahorn életművében a Rohanó fiú nővel című képéhez képest a Nő égő férfival című képe talán még inkább explicit módon megidéz – evidens módon összeköthető a kortárs rockzene élő klasszikusa, a Pink Floyd 1974-es albumának (Wish You Were Here) ikonikus borítóképével. 

S ha már ez az összeköttetés szinte önkéntelenül létrejön, akkor az album címében foglalt üzenet, vagyis annak megfogalmazása, hogy „bárcsak itt lennél”, óhatatlanul köztünk terem, mi több, már a képben foglalt elvágyódások és össze nem találkozások dimenziójában is értelmet nyer. A mennyországot keresni épp a pokolból elindulva. A kék eget elérve, de odáig is csak a fájdalmon keresztül eljutva. (Heaven from hell? / Blue skies from pain?)

A fájdalom forrása Wahorn képén természetesen a rohanó fiú kezét nyaldosó láng lehet, amely láng az önmagából kitekeredő nőalak nyakát is kérlelhetetlenül megcirógatja. Ha már korábban is szót ejtettünk a Rohanó fiú nővel című festmény egyik lehetséges párdarabjáról, a Nő égő férfival című festményről, most megint érdemes kiemelt figyelmet fordítani erre a másik Wahorn-képre, tekintettel arra, hogy itt a férfialak egész keze lángokban áll már. 

Itt pedig nehéz lenne nem eljátszani azzal a gondolattal, hogy a tűz emésztette férfialakra gondolva, Közép-Európából nézve nemcsak a Pink Floyd albuma juthat az eszünkbe, hanem Jan Palach drámai szovjetellenes demonstrációja is, akinek a kommunista diktatúrával szembeni önfeláldozó tettét egy magyar fiatal, Bauer Sándor is megismételte a Múzeumkertben. Akár ott munkált ez a képzettársítás Wahorn Andrásban, akár nem, a rá jellemző másként gondolkodást, a hivatalos rend opponálását egészen biztosan átjárta a zsigeri antikommunizmus tüze.   

A mezőszemerei magány játéktereiben

Az Amerikából hazatért Wahorn persze már nem a rohanó fiú pályáján iramodik meg, hanem Mezőszemerén él falusi magányba visszahúzódva. Egy másik ritmusban zajló létezés egészen más problémaegyüttesei között túlélésre kondicionálva. 

Nincs miért kételkednünk abban, hogy valójában ez a lakhelyválasztás is az ellenállás egyik formája, a másként gondolkodás alakzatainak megőrzése és átmentése egy másik világba. 

Legyen annak a forróságnak a forrása bármi. Akár egy égi, akár egy földi tűz emléke. Akár a szellem, akár a test vágyainak felizzása.

Megfestve egy kétarcú tájképet.  Ami olyan, mint egy dadaista jégkrémbalett. Hipnózissal és árnyékkal. Miniatűr képmutatással.

Borítókép: Wahorn András portréja a nagyharsányi kiállításának megnyitóján 2014-ben (Forrás: Wikimedia)