A nyolcvanas évek underground kultúrájának sztárjain nehezen fog az idő. Menyhárt Jenő, Víg Mihály, Grandpierre Atilla, feLugossy László, ef Zámbó István és Wahorn András neve még ma is ellenállhatatlanul erős hívószó bizonyos kor és bizonyos értelmiségi státus felett. Meglepő ráadásul, hogy ez a hívás az ő esetükben a kulturális térfél egyre fokozódó megosztottságát szinte semmibe véve működik.
Mintha azt a szabályt lehetne megállapítani a kultúrában, hogy a nyolcvanas évek underground zenéje olyan időtálló érték, amelynek képviselőit nem darálta be mindaz, ami ezt követően elkövetkezett a kultúra lövészárok-háborúiban.
Mentesülnek attól, hogy besorolási kényszer áldozatai legyenek
Mintha ezek az arcok menlevelet váltottak volna maguknak, ami megóvja őket attól, hogy bármilyen besorolási kényszer áldozataivá váljanak. Mert már besoroltak valahová – és az idő velük van. Így aztán megáll a kedvükért. Dacára annak, hogy kinek-kinek megvan persze a maga nagyon is fontos utóélete a nyolcvanas évek kulturális aranykorát követően is.
Ez Wahorn András esetében is így van – mert most, a magyar festészet napját ünnepelve innentől kezdve rá szeretném fókuszálni a figyelmemet. Nem elfeledve, hogy az underground örökségből táplálkozó elváráshorizont, amin őt látni véljük, rá is igaz, részben őt is megóvja sok minden kulturális változás a kulturális szcéna térfeleit azóta már erősen átrajzoló változástól. (De nem védi meg önmagától – teszem hozzá a rend kedvéért. Hogy meg is említsek, de aztán el is felejtsek két olyan intermezzót – részint a cigány–magyar együttélés, részint a gyermekkori szexualitás fogalmait menthetetlenül nyeglén kezelő, utóbb a művész elnézéskérésébe torkolló Wahorn-epizódot –, amelyekről vétek lenne nem tudomást venni, de amelyek jelentőségét szintén vétek lenne a kulturális teljesítmények körébe transzponálni. Erről itt és most elég ennyit leírni, mert a fókuszt a művészek esetében lehet, de nem mindig érdemes rosszul elhelyezni. A művészeten kívülre irányozni.)
A lényeg itt inkább az, hogy az A. E. Bizottság zenekar egyik frontembereként, autodidakta zenészként és festőként is híressé vált Wahorn utóbb inkább képzőművészként rögzült a kulturális élet közvéleményének szeme előtt, s ez még akkor is így igaz, ha az ismertségét aztán a Fábry Sándorral közösen celebrált Cadillac Drive című televíziós sorozatának köszönhetően sokak számára elérhető értékké avatta – a médiában szépen elhíresülő folytatásaként annak a munkakapcsolatnak, ami Wahorn és Fábryt már egy nem akármilyen könyv kapcsán egymással addig is összekötötte.
Több művét is kiállították a New York-i Museum of Modern Artsban
A Bizottság 1985-ös feloszlása után tehát Wahorn, aki ezt követően is közreadott még fontos zenei anyagokat, döntően már a képzőművészetre koncentrált, mielőtt 1991-ben a tengerentúlra költözött, ahonnan csak 2004-ben jött haza – hogy aztán a hazaköltözését (egészen pontosan a patinás darabnak számító Cadillac kabriója hazavezetését) rendkívüli médiaeseménnyé formálja.
Amerikában neves szellemi műhelyekben fordult meg: 1996-tól a Klasky Csupo cég tervezőjeként dolgozott, 2000-től az Encyclopæædia Britannica művészeti igazgatója és webdesignere volt, több művét pedig kiállították a New York-i Museum of Modern Artsban.
A Bizottság feloszlása és az amerikai tartózkodás között készült képei közül egy művészileg rendkívül aktív periódus termései, nem véletlen, hogy munkásságának ebben a korszakában, 1993-ben nyerte el a Munkácsy-díjat. Ennek a korszakának az egyik emblematikus darabja – ami jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményét gazdagítja, ahol is a Lépésváltás című kiállítás MM91.111 jelzetű darabja – az 1990-ben festett Rohanó fiú nővel (olaj, vászon, 160×200 cm) című festmény, amely a maga meghökkentően szertelen módján helyezi egyszerre kozmikus, érzéki és akár még aktuálpolitikai dimenzióba is a férfi-nő kapcsolat sajátosan Wahornra jellemző, meglehetősen bizarr ábrázolását.
Ha a bizarr szó helyett azt írtam volna, hogy nyakatekert, akkor sem jártam volna messze a valóságtól, s ezt ráadásul a szó szoros értelmében is lehetett volna venni. Tekintettel arra is, hogy a Wahorn festményén ábrázolt alakok fejeit egészen valószerűtlenül hosszan elnyúló és tekergő nyakak végére applikálta. Tette ezt persze oly módon, hogy ezt nem egyszeri kísérletként tarthatjuk nála számon – hiszen többször is festett már ilyen anatómiailag abszurd módon kitekeredő, magukból kiforduló alakokat, s az ehhez a művéhez nagyon is hasonló szellemű, mi több, e festmény párdarabjaként is számon tartható művén (Nő égő férfival, 1991, olaj, vászon, 40×30 cm) is szívesen operált már ezzel a megoldással.
Önmagukból kiforduló alakok kozmikus kirándulása
De ez a nyakatekertség egyáltalán nem öncélú megoldás a festményben: hiszen ha alaposabban megszemléljük a hosszan elnyúló nyakakon látszólag a semmibe révedő fejek pozícióját, illetve az ábrázolt arcokról kinéző tekintetek szemlélődésének az irányát, valamire azonnal rájöhetünk. Nem elfeledve azt sem, hogy a pop art élénk színhasználatát időző festmények részint harsány, részint pasztellbe hajló, részint pedig a sötétséget közénk hozó színei teljességgel önazonos módon kozmikus színek.
