Az egészen biztos, hogy az időzítés nem véletlen, de ettől több tényező is közrejátszott benne. Egyrészt az, hogy a hazánk elleni zsaroló eljárás nyúlik, mint a rétestészta. Brüsszel ugyanis ott húzta az időt, ahol csak tudta. Ez a fajta rosszhiszemű magatartás azonban a többi tagállam számára is kellemetlen, ugyanis legbelül tartanak attól: talán ők lehetnek a következők. Másrészt ott van a jövő évi EP-választás, ami után Ursula von der Leyen több mint valószínű, hogy újrázni szeretne mint a bizottság elnöke. Ehhez pedig kétségkívül szüksége lesz Magyarország jóindulatára, vagyis kénytelen engedni a pénzek legalább egy részének ügyében. Ezzel azonban épp a föderalisták bizalmát veszítheti el: Daniel Freund vagy Guy Verhofstadt már tett is ilyen értelmű fenyegető kijelentéseket.

Ilyen előzmények után futottunk neki az EU-s csúcsnak múlt csütörtökön. A két legfontosabb kérdés Ukrajna körül forgott: egyrészt a csatlakozási tárgyalások megkezdése, másrészt a hétéves költségvetési keret módosítása kapcsán.

Az Ukrajnának juttatott sok milliárd euró az európai adófizetők pénzéből pedig csak aprópénz ahhoz képest, amennyibe a háború utáni újjáépítés és egy esetleges ukrán csatlakozás kerülne. Nem túlzás azt mondani, hogy ezek a költségek egyenesen pénzügyi csődbe vinnék az Európai Uniót. Az újjáépítés kapcsán nincs egyértelmű összeg, de már most ötszáz–ezer milliárdot emésztene fel a háborús károk helyreállítása, ezt a lefoglalt orosz vagyon csupán nagyon kis részben fedezi. Ez azonban eltörpül az ukrán csatlakozás költségeihez képest. Ekkor ugyanis a jelenlegi uniós költségvetés mintegy ötödét rájuk kellene költeni, az agrártámogatások terén pedig a jelenlegi legnagyobb haszonélvező franciáknak járó összeg majdnem dupláját, a magyar agrártámogatás tízszeresét kapnák meg. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy az uniós támogatások összes jelenlegi haszonélvezője, így hazánk is nettó befizetővé válna. Ráadásul a csatlakozásnál feloldhatatlan helyzetet jelentene az, hogy az ország egy része orosz katonai megszállás alatt van, és jelen állás szerint tartósan úgy is marad.

Mit is nyerne ezért a hatalmas befektetésért cserébe az EU? Egy szétlőtt országot, amelynek keresőképes és tanult lakossága már az unión belül van – akár vendégmunkásként, akár menekültként –, egy olyan államot, amelynek működési költségeit már így is az európai adófizetők állják, és amelynek saját gazdasága már alig létezik. Az egyedüli profitábilis ágazat a mezőgazdaság, de ez már rég nyugati óriáscégek kezében van, termékei nem felelnek meg az európai sztenderdeknek, a dömping beengedése pedig már így is majdnem csődbe vitte a kelet-európai gazdákat.

Az eljárás kapcsán érdemes megnézni Brüsszel hozzáállását. A csatlakozási kérelem benyújtása után alig négy hónappal tagjelölti státust kapott Ukrajna, úgy, hogy a hét feltétel közül egyet sem teljesítettek. Most úgy javasolták a csatlakozási tárgyalások megkezdését, hogy saját értékelésük szerint is csupán négy feltételnek feleltek meg azóta – a valóságban persze ez sem igaz.

Sokféle magyarázat és olvasat létezik a viselkedésükre. Az első a legegyszerűbb: ezek tényleg ennyire megbolondultak. A másik sem fest sokkal jobb képet róluk: feladták az uniós döntéshozatal függetlenségét, az EU jövőjét teljes egészében a washingtoni demokrata globalisták akaratának rendelték alá. A harmadik magyarázat is csak annyiban jobb, hogy észszerűséget tulajdonít nekik: azt, hogy tudatosan, hatalmi célokra használják fel az ukrán csatlakozás lebegtetését. Ebben az esetben azért teszik ezt, hogy az EU számukra kívánatos átalakítását, a szuperállami alapok lerakását elvégezzék. Sok brüsszeli bürokrata beszélt ugyanis arról: az ukrán tagság csak a föderalista átalakítás után lehetséges. Végül azt sem lehet kizárni, hogy a cél nem ilyen körmönfont, csupán hitegetik Ukrajnát a tagság lehetőségével, hogy folytassa a háborút. Mostanra ugyanis egyértelművé vált: Európa már csak nagy nehézségek árán tud küldeni több fegyvert vagy pénzt. Vagyis csak azt küldheti támogatásul, ami nem kerül semmibe: reményt.

Akármelyik is legyen igaz ezek közül, a magyar kormány álláspontja egyértelmű: mi komolyan vesszük az EU bővítését, ez nem valamiféle politikai gesztusgyakorlási eszköz. Magyarország ugyan fenntartotta az uniós egységet, és nem állt a döntés útjába, de ez nem jelenti azt, hogy támogatná azt. Márpedig még hetvennél is több alkalommal kell egyhangú támogatás, mire Ukrajna tagállammá válhat. A liberálisok kezdenek felocsúdni: részükről korai volt az öröm, ugyanis az uniós csúcs valódi nyertese Magyarország volt.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Olivier Hoslet)