Magyarország egyértelműen a múlt heti uniós csúcs győztese, ezt már bátran kijelenthetjük. Még a csúcs kezdete előtt Brüsszel kénytelen volt feloldani a nekünk járó források egy részét, miután a magyar kormány teljesítette a feltételeket, és a döntést már nem lehetett elodázni. A csúcsra megfelelő előkészítés nélküli kérdéseket vittek be, ami jól mutatja, mennyire csökkent az uniós döntéshozatal színvonala az elmúlt években. Itt a magyar kormányfő sikeresen megakadályozta, hogy az EU a tagállamok pluszbefizetéséből vagy még inkább eladósodva támogathassa a semmiféle eredménnyel nem kecsegtető ukrajnai háborút. A két döntés közül csak a kevésbé fontosabb kapcsán tettünk engedményeket, amely egyébként is csupán gesztus jellegű – de még így is igen rossz –: az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdése.
Kezdjük a helyzet áttekintését a csúcs előtti eseményekkel, az uniós pénzekkel! Már december 8-án jó hír érkezett: döntöttek arról, hogy Magyarország a helyreállítási alapból nemcsak a vissza nem térítendő összegre (5,6 milliárd euró) jogosult, de emellett kedvezményes hitelhez is juthat 4,6 milliárd euró értékben.
Ez azonban továbbra is csak elméleti lehetőség – a húszszázalékos előleget leszámítva –, mert Brüsszel továbbra is jogtalanul tartja vissza a nekünk járó forrásokat, pénzügyi zsarolást alkalmazva hazánkkal szemben. Ez nemcsak a helyreállítási alap pénzeit érinti, de a kohéziós forrásokat is, amelyek további 22 milliárd eurót tesznek ki.
A második jó hír pontosan ezzel az eljárással kapcsolatban érkezett: az uniós csúcs előtti napon Magyarország elfogadta az igazságügyi reform utolsó szükséges finomítását, amelyet a kihirdetést követően az Európai Bizottság alig néhány óra múlva elégségesnek ítélt, és így megnyílhat mintegy tízmilliárd euró lehívása előtt az út. A döntést kényszerűség szülte a bizottság részéről, és komoly lobbi is folyt ellene: a négy legnagyobb EP-frakció levélben tiltakozott Von der Leyennél. Habár létező olvasata az eseményeknek, hogy az uniós csúcsra készülve akartak kedvezni Magyarországnak, én úgy látom, hogy itt egészen másról van szó.
Az egészen biztos, hogy az időzítés nem véletlen, de ettől több tényező is közrejátszott benne. Egyrészt az, hogy a hazánk elleni zsaroló eljárás nyúlik, mint a rétestészta. Brüsszel ugyanis ott húzta az időt, ahol csak tudta. Ez a fajta rosszhiszemű magatartás azonban a többi tagállam számára is kellemetlen, ugyanis legbelül tartanak attól: talán ők lehetnek a következők. Másrészt ott van a jövő évi EP-választás, ami után Ursula von der Leyen több mint valószínű, hogy újrázni szeretne mint a bizottság elnöke. Ehhez pedig kétségkívül szüksége lesz Magyarország jóindulatára, vagyis kénytelen engedni a pénzek legalább egy részének ügyében. Ezzel azonban épp a föderalisták bizalmát veszítheti el: Daniel Freund vagy Guy Verhofstadt már tett is ilyen értelmű fenyegető kijelentéseket.
Ilyen előzmények után futottunk neki az EU-s csúcsnak múlt csütörtökön. A két legfontosabb kérdés Ukrajna körül forgott: egyrészt a csatlakozási tárgyalások megkezdése, másrészt a hétéves költségvetési keret módosítása kapcsán.
A háborúra szánt pénzek már most elképesztő mértéket öltenek: 85 milliárdot költött csak az EU, amelyre még rájön mintegy ötvenmilliárd tagállami költés. Ezt akarják újabb ötvenmilliárd euróval kiegészíteni, amit Ukrajna egészen 2027-ig kapna. Vagyis Brüsszel úgy akar még évekre elköteleződni a háború támogatása mellett, hogy közben még csak kísérletet sem tenne a fegyverszüneti tárgyalások megindítására, a háború békés rendezésére. Elképesztő arcátlanság emellett, hogy Magyarországtól úgy várnának el pluszbefizetést az uniós büdzsébe − többek között a helyreállítási alap finanszírozására felvett hitel megnövekedett kamatjainak fedezésére −, hogy ezeket a pénzeket tőlünk jogellenesen visszatartják.
Az Ukrajnának juttatott sok milliárd euró az európai adófizetők pénzéből pedig csak aprópénz ahhoz képest, amennyibe a háború utáni újjáépítés és egy esetleges ukrán csatlakozás kerülne. Nem túlzás azt mondani, hogy ezek a költségek egyenesen pénzügyi csődbe vinnék az Európai Uniót. Az újjáépítés kapcsán nincs egyértelmű összeg, de már most ötszáz–ezer milliárdot emésztene fel a háborús károk helyreállítása, ezt a lefoglalt orosz vagyon csupán nagyon kis részben fedezi. Ez azonban eltörpül az ukrán csatlakozás költségeihez képest. Ekkor ugyanis a jelenlegi uniós költségvetés mintegy ötödét rájuk kellene költeni, az agrártámogatások terén pedig a jelenlegi legnagyobb haszonélvező franciáknak járó összeg majdnem dupláját, a magyar agrártámogatás tízszeresét kapnák meg. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy az uniós támogatások összes jelenlegi haszonélvezője, így hazánk is nettó befizetővé válna. Ráadásul a csatlakozásnál feloldhatatlan helyzetet jelentene az, hogy az ország egy része orosz katonai megszállás alatt van, és jelen állás szerint tartósan úgy is marad.
Mit is nyerne ezért a hatalmas befektetésért cserébe az EU? Egy szétlőtt országot, amelynek keresőképes és tanult lakossága már az unión belül van – akár vendégmunkásként, akár menekültként –, egy olyan államot, amelynek működési költségeit már így is az európai adófizetők állják, és amelynek saját gazdasága már alig létezik. Az egyedüli profitábilis ágazat a mezőgazdaság, de ez már rég nyugati óriáscégek kezében van, termékei nem felelnek meg az európai sztenderdeknek, a dömping beengedése pedig már így is majdnem csődbe vitte a kelet-európai gazdákat.
Az eljárás kapcsán érdemes megnézni Brüsszel hozzáállását. A csatlakozási kérelem benyújtása után alig négy hónappal tagjelölti státust kapott Ukrajna, úgy, hogy a hét feltétel közül egyet sem teljesítettek. Most úgy javasolták a csatlakozási tárgyalások megkezdését, hogy saját értékelésük szerint is csupán négy feltételnek feleltek meg azóta – a valóságban persze ez sem igaz.
Jól látszik azonban a kettős mérce: míg Magyarországgal a végtelenségig kekeckednek, Ukrajna esetén megy a kivételezés. Minden apróságot úgy értékelnek, mint hatalmas előrelépést, azon vannak, hogy gyorsítópályára kerüljön az EU-tagságuk. De vajon ennyire nem látják a valóságot, vagy más állhat a háttérben?
Sokféle magyarázat és olvasat létezik a viselkedésükre. Az első a legegyszerűbb: ezek tényleg ennyire megbolondultak. A másik sem fest sokkal jobb képet róluk: feladták az uniós döntéshozatal függetlenségét, az EU jövőjét teljes egészében a washingtoni demokrata globalisták akaratának rendelték alá. A harmadik magyarázat is csak annyiban jobb, hogy észszerűséget tulajdonít nekik: azt, hogy tudatosan, hatalmi célokra használják fel az ukrán csatlakozás lebegtetését. Ebben az esetben azért teszik ezt, hogy az EU számukra kívánatos átalakítását, a szuperállami alapok lerakását elvégezzék. Sok brüsszeli bürokrata beszélt ugyanis arról: az ukrán tagság csak a föderalista átalakítás után lehetséges. Végül azt sem lehet kizárni, hogy a cél nem ilyen körmönfont, csupán hitegetik Ukrajnát a tagság lehetőségével, hogy folytassa a háborút. Mostanra ugyanis egyértelművé vált: Európa már csak nagy nehézségek árán tud küldeni több fegyvert vagy pénzt. Vagyis csak azt küldheti támogatásul, ami nem kerül semmibe: reményt.
Akármelyik is legyen igaz ezek közül, a magyar kormány álláspontja egyértelmű: mi komolyan vesszük az EU bővítését, ez nem valamiféle politikai gesztusgyakorlási eszköz. Magyarország ugyan fenntartotta az uniós egységet, és nem állt a döntés útjába, de ez nem jelenti azt, hogy támogatná azt. Márpedig még hetvennél is több alkalommal kell egyhangú támogatás, mire Ukrajna tagállammá válhat. A liberálisok kezdenek felocsúdni: részükről korai volt az öröm, ugyanis az uniós csúcs valódi nyertese Magyarország volt.
A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Olivier Hoslet)
