Mindazzal, amit a merénylet előtt politikailag tett – vagyis, hogy tiltakozott a kormány ellen –, természetesen nincs probléma, egy demokratikus társadalomnak pontosan így kell működnie. Azonban az nem lehet legitim politikai véleményalkotási eszköz, ha valaki a magánál tartott lőfegyverrel lelövi azt a vezetőt, aki vele ellentétes politikai álláspontot képvisel. Ne legyenek kétségeink: ami történt, az színtiszta politikai terrorizmus, erőszak és megfélemlítés alkalmazása politikai célokért. Olyasmi, ami Európában, azon belül is a térségünkben különösen szokatlan. Nyugaton a második világháborút követő, és a volt szocialista blokkban a demokratikus rendszerváltozás utáni politikai rendszerek ugyanis arra az alapelvre épültek, hogy elutasítják az erőszakot mint politikai eszközt. 

Ezek kapcsán óriási felelősség terheli a progresszív médiát, amely egyre kevésbé ad arra, hogy az általa hangoztatott elvek mentén működjön. Mindennapos a politikai ellenfelek megbélyegzése, lejáratása, az ellenük való hergelés. Láthatjuk, miként bélyegzik például a béke kérdésében a magyar nép többségének akaratát képviselő magyar kormányt rendszeresen oroszbarátnak csak azért, mert nem hajlandó beállni a sorba. 

A mindenkori progressziótól egyébként sem áll messze az erőszak bálványozása: Robespierre és Saint-Just világa ez, akik gondolkodás és lelkifurdalás nélkül küldték nyaktiló alá azokat, akik nem osztották utópisztikus elképzelésüket egy „erényesebb és jobb” világról. A kommunista progresszió sem gondolkodott sokáig, mielőtt hasonlóképp cselekedett, milliókat fosztva meg életétükl kizárólag politikai alapon. Úgy tűnik, hogy a forradalmi mozgalmak állandó velejárója a forradalmi terror is, hiszen a jobb világot ígérő ideológia minden gonoszságot és aljasságot igazolni képes. Ennek elkövetői a szemükben nem gonosztevők, hanem lánglelkű forradalmárok.

Jól mutatja a politikai erőszak egyre nagyobb elfogadottságát az, hogy miként fogadták több helyen a Fico elleni merénylet hírét: több országban is az aktuális kormányfőre vonatkoztatva beszéltek róla, Alekszandar Vucsics szerb kormányfő még halálos fenyegetéseket is kapott. 

Európa eközben pedig robog tovább előre a harmadik világháború felé. Nem elég az újabb ötvenmilliárd eurós uniós, ötvenmilliárd dolláros amerikai és százmilliárd dolláros tervezett NATO-segély, Ukrajna láthatóan igen nehéz helyzetben van. Nem tudnak elég fegyvert vásárolni, nincs elegendő katonájuk. Mi erre a nyugati elit válasza? Európai szintű sorkatonaság bevezetése, amelynek nagy élharcosa Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke. Nyilván rájöhettek, hogy önszántából kevesen jelentkeznének az oroszok elleni harcra Ukrajnában. Pontosan tudhatjuk, hogy ez a gondolat hova vezet, amikor látjuk az ukrajnai videókat, ahol az utcáról és most már a saját otthonaikból rángatják el a családapákat és fiatal fiúkat a frontra szolgálni. Ez egyébként az a Néppárt, ahová a baloldali üdvöske, Magyar Péter éppen gőzerővel igyekszik belépni.

 Amikor Macron nyíltan katonák küldéséről és atomfegyver bevetéséről beszél, amikor Manfred Weber atomfegyvert akar szerezni a békeprojektként létrejövő és működő Európai Uniónak, akkor egyértelmű, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok. A háborús pszichózis tort ül Brüsszelben, és félő, hogy az EU olyan folyamatok katalizátora lehet, amelyek elkerülésére létrehozták.

Ezért is nagyon fontos, hogy milyen eredménnyel is zárulnak majd a június 9-ei európai parlamenti választások, hogy több békepárti képviselő kerül-e be az uniós intézményekbe. Ha ugyanis a választások eredménye azt mutatná meg a baloldali, liberális elitnek, hogy az emberek nem fordulnak szembe a politikájukkal, vérszemet kaphatnak a háború további eszkalációját illetően. 

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője