Az alapérzés kétségkívül: a rokonszenv, az elismerés, sőt a csodálat a hősi magyar nép bátorsága és erkölcsi tisztasága iránt. Ehhez azonban sokak részéről ugyanolyan félreérthetetlenül bosszúság vegyül, azért, hogy a magyar nép megzavarta a nyugalmat, durván felébresztette a világot a koexisztenciális vágyálmokból.
A Nyugaton – számukhoz képest aránytalanul – hangadó baloldali értelmiség pedig azért haragszik a magyarokra, mert nem álltak meg a félúton, teljes szabadság helyett nem elégedtek meg valamilyen cukrozott, „nemzeti” kommunizmussal.
A magyarság és a Nyugat között a legnagyobb feszültséget a nyugatiak sajátos lelkiállapota okozza, nevezzük leegyszerűsítve lelkiismeret-furdalásnak. Az ember nem szereti azt, akinek adósa vagy lekötelezettje, és akinek nem tudja vagy nem akarja adósságát letörleszteni. Ilyenféleképpen érez a Nyugat a magyarsággal szemben.
Azzal mentegetőznek, hogy a harmadik világháború felidézésének veszélye nélkül nem lehetett többet tenni a magyarokért, de ha őszintén a szívükbe néznek, azt is láthatják, hogy nem is akartak semmit sem tenni. Nem akarták megzavarni a szabad világ konjunktúra-szépítette nyugalmát. De belsőleg nyugtalanítja őket valami, hogy nem tettek semmit.
Mindezek eredményeként tehát egy ellentmondásos érzés támadt a nyugati emberben a magyarokkal szemben: elismerés is, bosszankodás is, zavar is.
Feketekuthy ezután a jövőbe tekintett: „Az idő persze tompítja majd mindkét oldalon az érzelmeket. Nyugaton enyhül majd a bosszúság, de vele együtt fakul az elismerés is. Magyarországon a kétségbeesésben felcsillan majd a remény, mert az ember, és különösen a magyar ember, nem élhet remény nélkül. Mivel a remény legfőbb tárgyi alapja mégis csak a Nyugat, elsősorban Amerika ereje, a haragnak idővel szükségképpen enyhülnie kell.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!