Az ima nem Istenhez, hanem Istennel való beszélgetés, tanítja Nagy Szent Teréz. Ha egy fontos emberrel lesz megbeszélésed, nyilván felkészülsz a találkozásra. Ez az imára is áll. Szent Teréz a felkészülésre két módszert is javasol: az ember mielőtt imádkozni kezd, gondolja el, hogy ő kicsoda, s miképpen kell Istennel szemben viselkedni. Ki az Istenember? Ki az Atyja? Micsoda az a kincs, amit nekem ígér? Mivel tudnék a kedvében járni? Miben kell megváltoznom? A másik út a lelkiismeretünk megvizsgálása, bűneink megbánása például Confiteor elmondása révén, és így megtisztulva kezdjük az imát, keresztet vetve magunkra. Az ima során az ember
odaképzelheti magát Krisztus elé… Igyekezzék állandóan vele maradni, beszélgessen vele: adja elő neki, ha valamire szüksége van; …ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amelyeket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra.
Híres könyve A belső várkastély. Ennek termeiben haladva az olvasó egyre közelebb kerül Istenhez, ám a kastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság és az elmélkedés. Teréz nem tesz különbséget az ajakima és az elmélkedés között. Szerinte, ha az ajakima (kötött szövegű ima) igazán imádság, akkor szükségképpen elmélkedés kíséri. Ugyanis, ha valaki ima közben nem figyel arra, hogy kivel beszél, s hogy mit kér tőle, ha nem gondolja meg, hogy kicsoda az, akihez kérését intézi, s hogy kicsoda ő maga: az ilyesmi nem imádság, bármennyire mozgatja is ajkait az illető. Igaz ugyan, hogyha előzőleg felkeltette magában az imádkozási szándékot, s csak éppen most szórakozik el, akkor az még mindig imádság. Ellenben ha valaki csak úgy hadarja el, amint éppen a nyelvére jön, vagy amint emlékezetébe ragadt: ezt nem tartja imádságnak, s felsóhajt: „adná Isten, hogy keresztény ember soha se tegyen így”. Következésképp a kötött szövegű imádság átvezet az elmélkedésbe, s onnan már csak egy ugrás, hogy az imánk valódi beszélgetés legyen az Úrral.
