Az egyház augusztusban is sok követésre méltó szentet állít elénk, közülük a spanyol Kalazanci Szent Józsefet (1556–1648) emelem ki. Életének korai szakaszáról csak bizonytalan információink vannak. A változatok közül számomra a legvalószínűbb az, hogy valamilyen jelentős egyházi javadalom reményében Rómába utazott. Kanonok vagy épp püspök szeretett volna lenni. Voltaképp mindegy, mivel egyik címet sem kapta meg.
Ez az első pont, ahol magunkba nézhetünk. Nem szégyen az, ha vannak földi értelemben vett érvényesülési vágyaink. Ám tudni kell, hogy ezek a vágyak nem biztosan Isten elgondolásai, meg kell tanulnunk elengedni őket. Nekem ilyen vágyam volt például, hogy a pályám végén a szakmámat egyetemi tanárként adhassam át az új orvosnemzedéknek. Sok más mellett ez a vágy sem teljesült. Kalazanciust követve gondoljuk át, mi történt velünk, és keressük azokat a pontokat, ahol Isten beleszólt az életünkbe, és vizsgáljuk meg, miképpen fogadtuk az irányítást! Tudunk-e legalább utólag hálát adni érte?
Rómában a fényes egyházi karrierre váró Kalazanciusban felébredt a szegény és tanulatlan gyermekek sorsa iránti felelősség.
Először azokhoz fordult, akiknek dolga lett volna ezekkel a gyerekekkel törődni: a hatóságokhoz. Nem járt sikerrel, ezért szerzetesrendeket keresett fel, amelyek elvben képesek lettek volna a feladatra. Ők, bár buzgólkodtak a maguk keretei között, új feladatot nem vállaltak. Ötletadóból végrehajtóvá kellett lennie, s amikor nekikezdett, gyors növekedés jelezte: munkáján ott van Isten áldása. Megszületett a piaristák rendje.
Az évszázadok távlatából nehéz feltárni az ezt követő időszak problémáit. A renden belül feszültségek léptek fel. Az öregedő rendalapítót leváltották, de a belső viták nem szűntek meg. Végül a marakodó társaságot a pápa okosabbnak látta feloszlatni. Ám a piaristák a hivatalos rendi keretek hiányában is együtt maradtak, megélték, hogy a rend újra működhetett, alapítójukat pedig 1767-ben szentté avatták. Ünnepe augusztus 25-e.
