Kevés dologgal lehet jobban ártani egy ember méltóságának, mintha megfosztjuk a saját múltjától. Ha megfigyeljük november elején a temetők forgalmát, ha észrevesszük a fájdalmat azok arcán, akik az ismeretlen katonák emlékművénél állva gyújtanak gyertyát, akkor megérezhetjük, hogy menyire ragaszkodunk szeretteink emlékéhez és, ha lehet, sírjához.
Mostanában nagy divat lett a családfakutatás. Sokakat érdekel, hogy kik voltak azok az őseik, akiktől talán több száz év választja el őket. Időt, fáradságot nem kímélve keresik a nyomaikat, és nem egy esetben némi büszkeséggel példaképnek tekintik őket.
De nemcsak a családoknak fontosak az elődök. A múltat, azaz a történelmet magát eltörölni lelki kútmérgezés, bűn. A múltból tanulni, a szép példákból erőt meríteni lehet, sőt kell. Ez még akkor is igaz, ha egyes nemzetek ugyanazt a múltat másképp értelmezik. Nyilván visszás nekünk mondjuk Szigetváron egy olyan beszédet hallgatni, hogy milyen sokat köszönhetünk mi, magyarok az Oszmán Birodalomnak, hiszen megvédett minket a Habsburgoktól, amikor a 150 éves török uralom pusztító hatásai például a népességfogyásban máig ható kárt okoztak nekünk. Régi fájdalmainkat békévé oldhatja az emlékezés, de a XX. század frissebb sebeire még keresnünk kell a gyógyírt.
Az időről időre előkerülő vád a magyar revizionizmusról részben abból fakad, hogy szomszédaink is tudják: igazságtalanul húzták meg 1920-ban a határokat, részben pedig abból, hogy a Kárpát-medence lakói nem beszélték meg együttélésük kereteit.
A hol megtartott, hol megsértett államközi egyezmények nem pótolják a társadalmi párbeszédet. A legutóbbi bajkeverésre Orbán Viktor szurkolói sálja szolgáltatta a hivatkozási alapot, korábban térképek vagy egy régi földgömb váltotta ki a félelmet vagy a dühöt egyes újságírókból, illetve politikusokból.
