Érdekes lesz egyszer visszaolvasni azokat a diplomáciai táviratokat, amelyekben David Pressman Budapestről jelent Washingtonba. Meg azokat is, amelyeket az amerikai nagykövetnek küldenek onnan ide. Az ilyen sürgönyök gyakran mélyebb betekintést engednek diplomáciai találkozókba ahhoz képest, mint ami a sajtóban megjelenik, főleg pedig felfedik ezek a levelezések a valós szándékokat és taktikákat.
Pressman esetében talán az lesz a legérdekesebb, hogy kiderülhet: van-e vajon egy másik, rejtett énje, amikor nem a nyilvánosságnak üzen gyakori önkioldásai valamelyikében.
Levelezésének leendő olvasóit – hacsak nem jön közbe egy újabb, a WikiLeakshez fogható szivárogtatás – a mai fiatalabb nemzedékek között kell keresnünk.
Az amerikai külügy hivatalos történészének hivatala (ilyen is van) most 34-42 évvel ezelőtt írt diplomáciai táviratokat hozott nyilvánosságra a titkosítás nem teljes, de általában nem is értelemzavaró feloldásával. Köztük ötven olyan sürgönyt, amelyek közvetlenül Magyarországra vonatkoznak, betekintést engedve Washington hazánkkal kapcsolatos stratégiájába Ronald Reagan elnökségének idejéből (1981–89). Az alábbiakban ezekből szemezgetünk, egyfajta sorvezetőként Pressmanékhez: milyen különbségek és hasonlóságok mutathatók ki az akkori és a mai amerikai diplomáciai megközelítés között.
1. Az 1980-as évek közismerten nem a médiadiplomácia időszaka volt még. Akkoriban Pressman ha akart volna, sem viselkedhetett volna úgy, mint most, mert nem lett volna közönsége sem a nyílt kormányellenes provokációihoz, sem a behízelgő mosolyalbumaihoz. Az amerikaiak akkori diplomáciai stratégiája is különböző volt. Vegyünk egy példát! Úgy látszik, akármilyen rendszerben élünk is, a Varsói Szerződés vagy a NATO tagjai vagyunk-e, komoly politikai nézeteltérések terhelik időnként Budapest és Washington kapcsolatát. De a régi diplomácia a maival ellentétben nem azt érezte feladatának, hogy az ellentéteket fújja még nagyobbra, hanem hogy a közösre építsen.
Szarka Károly egykori miniszterhelyettes egy 1981 októberi találkozón azon dohogott Lawrence Eagleburger helyettes államtitkárnak – későbbi republikánus külügyminiszternek –, hogy az amerikai kormány nagyon felkarolja a tengerentúli 1956-os magyar megemlékezéseket. Eagleburger válasza: „ugyanúgy, ahogy az Egyesült Államoknak nem tetszett az a minapi kommüniké, amelyet Kadhafi líbiai vezető budapesti látogatása után adtak ki, a magyar kormánynak nem lesz ínyére számos olyan 1956-tal kapcsolatos esemény, amelyet az Egyesült Államokban tartanak. El kell fogadnunk ezeket a nézetbeli különbségeket, és meg kell próbálnunk megtalálni azokat az ügyeket, amelyekben egyetértünk”. Pressman ezt vagy nem érti, vagy nem akarja érteni. Egyszer talán kiderül. Bár kérdés, akkor még érdekes lesz-e a személye.
