Megérkezésem után – elnézést – ez volt az egyik első dolgom: ellenőriztem, a boltokban most sem lehet, még aranyáron sem, alkoholt vásárolni. Biztosan megvan ennek a csatornája is, de az ember nem sörtúrára érkezik Katarba. Hanem a túlnyomó többség mindenekelőtt a napfényt, a tengert élvezni. A február is megteszi e célból, de azért nem ideális, a tenger hőmérséklete ez idő tájt csupán tizenkilenc fok. Amúgy talán a november a legcsábítóbb hónap, amikor a tenger még meleg, de már nincs kánikula.

Ám jómagam maréknyi magyarral együtt nem strandélményért, hanem magyar érmek reményében jöttem Katarba a vízilabda-világbajnokságra. Az ismeretlen országnak kijáró óvatosság miatt némi szorongással. A hírhedt Hayya applikációra – aminek kötelező letöltése miatt a futball-vb-re akkreditált újságírók anno erősen tiltakoztak a személyiségi jogaik­ra hivatkozva – ugyanis talán késve regisztráltam és az indulásomig nem kaptam meg a jóváhagyást. A Hamad-repülőtérre megérkezve az volt az első dolgom, hogy megnyissam a levelezésemet – még mindig semmi. A beléptetéskor a határőr azonban még csak rá sem kérdezett, ahogy később senki sem. Ha akarom: szabadon járok-kelek Dohában.

Ahol lassan két nap elteltével is kapkodom még a fejem. Nem akarok a nagy világutazó szerepébe helyezkedni, de sehol nem tapasztaltam még az emberi rasszoknak azt a színes kavalkádját, mint Katarban. Ázsiaiak az összes népcsoportból, afrikaiak, európaiak és persze helybéliek. E csoportokon belül is széles a spektrum. A fekete afrikaiak között például nem csupán papucsban csoszogó, munkában megtört melós akad, hanem finoman öltözött öltönyös üzletember. A muszlim férfiak jobbára európai módon, bár nem éppen ízlésesen öltözködnek, de van, aki manapság is kaftánt visel, a nők között pedig 2024-ben sem ritka, aki a fekete nikábba burkolózik, de közöttük is hódít az európai, sok esetben már-már kihívó divat.

Mert bár vannak önkormányzati választások, politikai pártok nincsenek, végső soron minden politikai és gazdasági hatalom egyetlen ember, az uralkodó, az emír kezében összpontosul. A demokratikus egyenlőség a társadalomban sem érvényesül. A durván hárommilliós lakosságnak csupán az egytizede úgymond őshonos katari, a többiek bevándorlók, vendégmunkások, természetesen többek között szavazati jog nélkül. És persze rendszeresen százezres nagyságrendben tartózkodnak itt turisták is. Nincs ebben semmi titok, már a reptéren is „citizens”, „residents” és „visitors” csoportok szerint sorolják be az embereket.

A de genere katariak nem nagyon érintkeznek másokkal, a bevándorlók/vendégmunkások amellett, hogy a szélrózsa minden irányából érkeznek, egy valamiben egyformák: mindannyian beszélnek angolul. S nem pötyögve, hanem szépen, tisztán. Legyen bár tisztségviselő a tömegközlekedésben, gyorséttermi, szállodai alkalmazott vagy csupán járókelő – mind segítőkész és kifogástalanul társalog angolul. Ezt már az első napon is sűrűn teszteltem, mert – ne vessenek meg érte – még ahhoz a generációhoz tartozom, hogy ha látok élő embert, inkább hozzá fordulok segítségért, útba igazításért, mint a telefonomhoz.

Nem azt akarom sugallni, hogy Katarban minden csupa mosoly. Szállodai szobámból például egy nyomorúságos belső udvarra nyílik kilátás, ahol elkeserítő életkörülmények között tengődnek emberek. Akik valaha valószínűleg nagy reményekkel érkeztek a munkát és jövedelmet ígérő országba, mégsem tudtak érvényesülni, megfásultak, s immár arra sincs erejük, reményük, hogy hazatérjenek.

Ők a vesztesek az amúgy érezhetően prosperáló országban. A híresztelésekkel ellentétben, de legalábbis a labdarúgó-vb idején tapasztalt árakkal szemben Katar nem drága ország. A „Meki” olcsóbb, az üzletekben úgy általában hasonló az árszínvonal, mint nálunk, a tömegközlekedés pedig egyenesen fillérekbe kerül, a teljes metróhálózatra például egy napijegy átszámítva hatszáz forint.

Ami arra is példa, nem csupán felhőkarcolókkal lehet az építkezés határait feszegetni. Az esemény helyszínén összehasonlítási alapunk is lehet. Itt fekszik a háromszáz méter magas Aspire Tower, amely csupán egyetlen méter híján nem Doha legmagasabb építménye. Ám a vb-nek otthont adó Aspire Dome a maga nemében legalább ilyen meghökkentő létesítmény. Ugyanazon tető alatt képzeljenek el egy futball- és külön egy atlétikai pályát, sportcsarnokot és uszodát, amelyek ezúttal mind a világbajnokságot szolgálják, átmenetileg négy uszodát és kiszolgálóhelyiségeket állítottak fel bennük. Most februárban persze luxus a tető, nyáron, ötvenfokos melegben azonban létszükséglet.

Vízilabda-világbajnokságot még nem rendeztek úgy, hogy a házigazda ne tudott volna csapatot kiállítani. Ötvenegy évvel a kezdetek után ennek is eljött az ideje. Ám éppen a futball a bizonyíték rá, hogy Katar komolyan gondolja. A magyar vízilabdának emiatt persze még évtizedekig nem kell aggódnia. Jó lenne, ha hölgyek és urak egyaránt kimaxolnák Katart. Bearanyozva otthon az itteninél azért szürkébb februárt.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Oli Scarff)