Remélem, jól emlékszem (évek múltán a neten hiába keresem), O. Henrynek van egy novellája, amelyben az elhagyott férj nyomoz a felesége után, s egy távoli panzióban tényleg csak egy pillanatra megüti az orrát az asszony illata. Valóban, az érzékszerveink közül az orrunk sem felejt. Ez jutott eszembe, amikor először beléptem a szállodai szobámba Dohában. Ugyanaz a szag, mint három évtizede, az egyetemi évek alatt arab barátunk (a bulikban alkoholt sosem fogyasztván testőrünk), a szíriai háborúban civil áldozatként elhunyt Efi szobájában. A keleti fűszerek, a keleti konyha ezek szerint a tisztítószerekben is jelen lévő illata.
Rögtön az első nap volt egy másik ritka élményem. Egyből bőrig áztam. Napközben is vajúdott néhány csöppet a felhő takarta ég, este aztán, amikor a szállásom felé igyekeztem, dörgött, villámlott, majd leszakadt az ég. Ami, ha nem is különös, annak figyelembevételével mégis érdekes, hogy 2023-ban, egész évben először október 23-án eredt el az első Dohában. A váratlan égi áldás a helyiek szerint Isten ajándéka, amiért Katar előző nap 3-1-re legyőzte Jordániát a labdarúgó Ázsia-kupa döntőjében. Méghozzá az egykor a Sevillát is megjárt Acsram Afif mesterhármasával, aki azóta Tamím bin Hamád al-Tání sejknél is többet szerepel a híradásokban…
Katarra manapság már nem illik rácsodálkozni, különösen a 2022-es labdarúgó-világbajnokság óta. A Perzsa-öböl nyugati partján, az Arab-félszigeten nőtt „púpon” elterülő kicsi ország hirtelen a világ érdeklődésének középpontjába került. A felháborodás hangján, persze.
Még pontosabban: a nyugati világ álszent felháborodása miatt. Katar ugyanis a korrupt európai sportvezetők szavazatainak is köszönhetően nyerte el a 2022-es vb rendezésének jogát. A nyugati országoknak, beleértve a sajtójukat, nem igazán fűződött érdekük ennek feltárásához, a multicégek ugyanis besöpörték az extra profitot a helyi infrastruktúra fejlesztéséből.
A Nyugat csak a világbajnokságot megelőző hónapokban ébredezett ismét és indított kampányt Katar ellen az emberi jogokért a „1love – egyféle a szerelem” jegyében. Katar persze nem kötött alkut, sőt büntetésként úgy reagált, ahogy az a nyugati országokból érkező turistáknak a legjobban fájt: az előzetes megállapodás dacára betiltotta a sörfogyasztást a stadionokban.
Megérkezésem után – elnézést – ez volt az egyik első dolgom: ellenőriztem, a boltokban most sem lehet, még aranyáron sem, alkoholt vásárolni. Biztosan megvan ennek a csatornája is, de az ember nem sörtúrára érkezik Katarba. Hanem a túlnyomó többség mindenekelőtt a napfényt, a tengert élvezni. A február is megteszi e célból, de azért nem ideális, a tenger hőmérséklete ez idő tájt csupán tizenkilenc fok. Amúgy talán a november a legcsábítóbb hónap, amikor a tenger még meleg, de már nincs kánikula.
Ám jómagam maréknyi magyarral együtt nem strandélményért, hanem magyar érmek reményében jöttem Katarba a vízilabda-világbajnokságra. Az ismeretlen országnak kijáró óvatosság miatt némi szorongással. A hírhedt Hayya applikációra – aminek kötelező letöltése miatt a futball-vb-re akkreditált újságírók anno erősen tiltakoztak a személyiségi jogaikra hivatkozva – ugyanis talán késve regisztráltam és az indulásomig nem kaptam meg a jóváhagyást. A Hamad-repülőtérre megérkezve az volt az első dolgom, hogy megnyissam a levelezésemet – még mindig semmi. A beléptetéskor a határőr azonban még csak rá sem kérdezett, ahogy később senki sem. Ha akarom: szabadon járok-kelek Dohában.
Ahol lassan két nap elteltével is kapkodom még a fejem. Nem akarok a nagy világutazó szerepébe helyezkedni, de sehol nem tapasztaltam még az emberi rasszoknak azt a színes kavalkádját, mint Katarban. Ázsiaiak az összes népcsoportból, afrikaiak, európaiak és persze helybéliek. E csoportokon belül is széles a spektrum. A fekete afrikaiak között például nem csupán papucsban csoszogó, munkában megtört melós akad, hanem finoman öltözött öltönyös üzletember. A muszlim férfiak jobbára európai módon, bár nem éppen ízlésesen öltözködnek, de van, aki manapság is kaftánt visel, a nők között pedig 2024-ben sem ritka, aki a fekete nikábba burkolózik, de közöttük is hódít az európai, sok esetben már-már kihívó divat.
Globális osztálytalálkozó egy végtére is szigorú diktatúrában.
Mert bár vannak önkormányzati választások, politikai pártok nincsenek, végső soron minden politikai és gazdasági hatalom egyetlen ember, az uralkodó, az emír kezében összpontosul. A demokratikus egyenlőség a társadalomban sem érvényesül. A durván hárommilliós lakosságnak csupán az egytizede úgymond őshonos katari, a többiek bevándorlók, vendégmunkások, természetesen többek között szavazati jog nélkül. És persze rendszeresen százezres nagyságrendben tartózkodnak itt turisták is. Nincs ebben semmi titok, már a reptéren is „citizens”, „residents” és „visitors” csoportok szerint sorolják be az embereket.
