A világ egyik legalávalóbb dolga, ha az ember a szüleitől lop. Én megtettem, többször is. De nem bánom. Úgy tudom tőlük, hogy ők sem. Kultúrát csentem. Anno, amikor elköltöztem otthonról, pár dolgot magammal vittem, ami nem volt az enyém, kompótokat, lekvárokat, pár befőzött lecsót is, de a lényeg: könyveket, lemezeket… érzéseket, illatokat.

 Tudják, ez olyan, mint a kincskeresés, amint megtalálsz egy kicsi, értékes kincset, többet akarsz, még többet, még nagyobbat!

A mai napig megtörténik, hogy édesapám felhív, hogy nincs-e nálam ez vagy az a könyv? – De, nálam van. Anyukám feladta ezt a harcot, mert tudta, hogy nálam van. 

Tudom, nem elegáns arról írni, miként születik egy cikk, de amikor Toót-Holló Tamással beszéltem erről a szövegről, éppen Albertfalván álltam, nemrég elhunyt édesanyám, Budai Ilona népdalénekes lakásában, szemben a könyvespolccal, azt nézegetve, mit is „lophatnék” még el, de kulturális gazemberségem dugába dőlt. Már semmit, sajnos minden az enyém! 

Ha az a fogalom, hogy „magyar kultúra” eszembe jut, először mindig anyukám dalai, meséi jutnak eszembe, apám, amikor tinédzserként megkínált az első pohár borral a teraszon. A magyar kultúra, szerintem ott kezdődik, ahogy az ember megszólítja a világot, a legtöbb esetben „anya” (aja), vagy „apa” szavakkal kezdjük. (Mondjuk, a fiam kivétel volt, mivel egy forgalmas csomópontban laktunk és őt állandóan a belső ablakpárkányon kellett sétáltatni totyogósként, így az ő első szava az volt, hogy: busz.) De, farsang lévén része az is, hogy minden magyar gyerek megtanulja az óvodában, iskolában, hogy „Hej, regö rejtem”, innentől kezdve ezt már csak letagadni lehet, viszont a vérünkben van a magyar kultúra.

Belső-pesti gimnáziumba jártam a rendszerváltás idején. A köztársaság kikiáltásának másnapján, Gergő osztálytársammal kifeszítettünk a falra egy magyar zászlót az osztályteremben. Higgyék el! Akkor ez nagy bátorságnak számított. Bejött a töri tanárnő, és megkérdezte: ezt ki rakta ki? Gergővel jelentkeztünk (akkor kicsit még félve), hogy mi.