A világ egyik legalávalóbb dolga, ha az ember a szüleitől lop. Én megtettem, többször is. De nem bánom. Úgy tudom tőlük, hogy ők sem. Kultúrát csentem. Anno, amikor elköltöztem otthonról, pár dolgot magammal vittem, ami nem volt az enyém, kompótokat, lekvárokat, pár befőzött lecsót is, de a lényeg: könyveket, lemezeket… érzéseket, illatokat.
Mert nem volt elég az a kulturális kincs, amit édesanyámtól kaptam az anyatejjel, édesapámtól a sok olvasnivalóval – több kellett!
Tudják, ez olyan, mint a kincskeresés, amint megtalálsz egy kicsi, értékes kincset, többet akarsz, még többet, még nagyobbat!
A mai napig megtörténik, hogy édesapám felhív, hogy nincs-e nálam ez vagy az a könyv? – De, nálam van. Anyukám feladta ezt a harcot, mert tudta, hogy nálam van.
Tudom, nem elegáns arról írni, miként születik egy cikk, de amikor Toót-Holló Tamással beszéltem erről a szövegről, éppen Albertfalván álltam, nemrég elhunyt édesanyám, Budai Ilona népdalénekes lakásában, szemben a könyvespolccal, azt nézegetve, mit is „lophatnék” még el, de kulturális gazemberségem dugába dőlt. Már semmit, sajnos minden az enyém!
Így már nem is érdemes kultúrtolvajnak lenni?!
Ha az a fogalom, hogy „magyar kultúra” eszembe jut, először mindig anyukám dalai, meséi jutnak eszembe, apám, amikor tinédzserként megkínált az első pohár borral a teraszon. A magyar kultúra, szerintem ott kezdődik, ahogy az ember megszólítja a világot, a legtöbb esetben „anya” (aja), vagy „apa” szavakkal kezdjük. (Mondjuk, a fiam kivétel volt, mivel egy forgalmas csomópontban laktunk és őt állandóan a belső ablakpárkányon kellett sétáltatni totyogósként, így az ő első szava az volt, hogy: busz.) De, farsang lévén része az is, hogy minden magyar gyerek megtanulja az óvodában, iskolában, hogy „Hej, regö rejtem”, innentől kezdve ezt már csak letagadni lehet, viszont a vérünkben van a magyar kultúra.
Belső-pesti gimnáziumba jártam a rendszerváltás idején. A köztársaság kikiáltásának másnapján, Gergő osztálytársammal kifeszítettünk a falra egy magyar zászlót az osztályteremben. Higgyék el! Akkor ez nagy bátorságnak számított. Bejött a töri tanárnő, és megkérdezte: ezt ki rakta ki? Gergővel jelentkeztünk (akkor kicsit még félve), hogy mi.
– Jó! Akkor Zelnik, álljon fel és mondja el, hogy ez mit jelent! (Emberére talált! De azóta tőle tudom, hogy direkt volt.)
– A magyarságunkat, a történelmünket, a nyelvünket és a kultúránkat. Azt, hogy mi magyarok vagyunk.
A magyar kultúra napján mindig eszembe ötlik egy régi bonmot, Himnuszunk két szerzőjére, Kölcsey Ferencre és Erkel Ferencre gondolva:
Áll Rákosi elvtárs és Kodály Zoltán az Opera páholyában. Hallgatják a Himnuszt. Majd leülnek. Rákosi elvtárs odahajol Kodály Zoltánhoz:
Kodály elvtárs, írni kéne egy új himnuszt, egy lelkesítőbbet!
Kodály: – Jó lesz a régi!
A szerző a Magyar Nemzet online címlapszerkesztője
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)
