A politikai felszín mögött meghúzódó globális erőközpont világhatalmi törekvései ellen a legfőbb védősáncot a nemzetállamok jelentik. Nem véletlen, hogy ezeknek a meggyengítése, illetve lebontása a globalisták egyik fő célja. Ezt szolgálja az európai lakosságcsere, az Európai Egyesült Államoknak a magyarországi ellenzék által is támogatott disztópiája, valamint a polgárok vallási, nemzeti és nemi identitásának tervszerű gyengítése.
Egy nemzetállam erejét nemcsak a területi nagysága, lakosságának számossága, hadserege és gazdasága adja, hanem polgárainak öntudata is.
A magyar nemzeti önazonosságot a Kádár-rendszerben módszeresen roncsolták, hamis önképpel mételyezték a lakosságot, nemzetárulókat emeltek piedesztálra (például Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt), a valódi hősöket és nagyságokat vagy kitörölni igyekeztek a köztudatból (például Szabó Dezsőt, Wass Albertet) vagy hitelteleníteni (például Horthy Miklóst). Mindent megtettek a történelmi folytonosságtudat felszámolásáért, a magyar nemzeti büszkeség önlebecsülésbe fordításáért.
A kommunista internacionalizmus jegyében zajlott öntudatlebontást a kommunista utódpártok s az SZDSZ, majd annak szellemi örökösei a Momentumtól a Párbeszédig a rendszerváltás után is folytatták a kozmopolita baloldaliság zászlaja alatt. A különbség csak annyi, hogy retorikájukat hurráoptimista európai generálszósszal fűszerezték.
A nemzeti kormányok mind az Antall–Boross-ciklusban, mind 1998 és 2002 között, illetve 2010 óta érezhetően igyekeztek ezen változtatni. A legfőbb elért eredmény a kilencvenes évek első feléhez képest az, hogy a magyar társadalom elsöprő többségének ma már a nemzeti öntudat, a nemzeti kiállás pozitív értékkategóriát jelent, nem sikerült a nemzeti értékrendet jobboldali szélsőségként megbélyegezni, pedig az SZDSZ-es média az Antall-kormány idején gigantikus erőket mozgósított ennek érdekében.
A kultúra területén ugyanakkor még mindig nem dőlt el a harc, messze állunk attól, hogy a könyvkiadástól és -értékesítéstől, a könyvtárellátáson keresztül a művészetek világáig a nemzeti szellem hassa át a tudatbefolyásolás főbb társadalmi szegmenseit. A küzdelem egyenlőtlen eszközökkel zajlik, a globalista zsoldban álló baloldali ellenzék öntudatpusztító tevékenységét nagymértékben segíti a globális tudatipar értékrelativizmusa, hedonizmusa és nihilizmusa, a szinte mindenki által használt platformok, a YouTube, a Facebook és a többi brutális és arcátlan cenzúrája.
A Kádár-korszak kultúrpolitikájának egyik legnagyobb bűne az volt, hogy a magyar társadalom tudatából szinte teljesen kitörölte a nemzet legnagyobb tragédiáját, Trianont. E történelmi kor utolsó éveiben, nagyjából az Erdély története című nagyívű munka 1986-os kiadása után javult ugyan a helyzet, de még ma is messze állunk attól, hogy egységes és világos képe legyen minden magyarnak országunk száz évvel ezelőtti szétdarabolásáról.
Az öntudati rekonstrukció legfontosabb intézménye a 2002-ben létrejött azonos nevű alapítvány által működtetett, tavaly ősszel újranyitott Trianon Múzeum, mely XXI. századi technikával, látványosan, érdekfeszítően, közérthetően és tényszerűen mesél arról, hogy mi is történt 1920-ban s azt megelőző években, hogy milyen erők szövetkeztek azért, hogy egy jól működő, sikeres és egységes országot szétszakítsanak.