Ki ne örülne, hogy a múlt hétvégén Budapestre látogatott egy demokrata és republikánus szenátorokból álló, díszes küldöttség a távoli Egyesült Államokból? Jöttek megnézni, minden jól megy-e a kolónián, sarjad-e a bambusznád, ritmusra jár-e a kezük az ültetvényes rabszolgáknak, bemászik-e még az asztal alá Cseh Katalin. Találkozóik ünnepélyesek voltak és vidámak. Eléjük járultak például a magyarországi baloldali pártok képviselői, hogy rózsaszirmot szórjanak lábaik elé, s feltétlen elkötelezettségükről, illetve hűségükről biztosítsák őket.
Az eseményről készített fényképfelvételekről is átjön a lakájhangulat: a DK-s Arató Gergely nagyjából olyan áhítattal várja a jutalomfalatot kenyéradóitól, mint a komondor, miután megette a postást.
Persze akkor is haptákba vágja magát az egyszeri ellenzéki betanított segédpolitikus, ha csupán Pressman tartományi helytartó színe elé kell járulnia jelentést tenni (nagyjából heti rendszerességgel). Ám mi az ehhez képest, amikor birodalmi szenátorok ajkain lehet csüggni szótlanul, mint gyümölcs a fán? Hallgatni a szolid dorgálást, hogy még mindig nem sikerült elkergetniük a gonosz Orbánt, noha kazalnyi dollárt kaptak már e célra. Közben figyelmesen jegyzetelni, majszolni a lazacos szendvicset, bólogatni, s olyan értelmes fejet vágni, mint Karinthy rossz tanulója, mikor már leszerepelt, új felelőt szólítottak, ám ő még a táblánál sertepertél, képtelen elhinni, hogy megint cerkát kapott.
„A Momentum kezdetektől következetesen támogatja, hogy Svédország csatlakozzon a NATO-hoz. Erről most is biztosítottuk az amerikai küldöttséget. Ahogy arról is, hogy Magyarország nem egyenlő Orbán Viktorral” – hajlongott Cseh Katalin. Minő bölcsesség! Orbán tényleg nem egy egész ország.
De akkor minek nevezzük a Montrealban született Cseh Katalint vagy férjurát, a New York-i illetőségű Berg Dánielt? Ők kinek, minek a képviseletében érkeztek hazánkba, kinek az érdekében gyilkolták meg a magyarok olimpiai álmát, s honnan veszik a bátorságot, hogy újabb és újabb szankciókat követeljenek az őket befogadó Magyarország ellen?
Bár a gazda nyilván elégedetlen a tizennégy évnyi szerencsétlenkedéssel, mégis nagylelkű és mindig megbocsát. Ha meg is feddi alkalmazottait, azt nem kürtöli világgá. Az esetleges letolás a nagykövetségi erődrendszer falai közt marad. Ami a nyilvánosságra tartozik, azt Pressman helytartó írta ki az internetre: „Sajnálatos módon számos magas rangú magyar kormánytisztviselő, valamint a Fidesz parlamenti képviselői elutasították, hogy találkozzanak az elmúlt évek legjelentősebb, amerikai kétpárti kongresszusi küldöttségével.” Szijjártó Péter külügyminiszter ellenben jelezte: amikor legutóbb hasonló delegációkat fogadtak, az olyan volt, mintha „beiratkoztunk volna egy államvezetés kurzusra, s a találkozó alatt egy nagyon átfogó kioktatásban volt részünk arról, hogy egyébként hogyan kellene Magyarországot kormányozni. És nincs szükségünk arra, hogy amerikai kongresszusi delegációk oktassanak ki minket arról, hogy épp mi történjen Magyarországon vagy mi ne.” A tárcavezető szerint a küldöttek magyar belpolitikai és európai uniós ügyekről szerettek volna tárgyalni, ám egyik sem tartozik rájuk. (Nem furcsa? Mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy amerikai balos politikusok kvázi az Európai Unió nevében nyilatkozgatnak. Ki unióérett, ki nem és a többi. Már meg sem próbálják leplezni, hogy Európa az ő játszóterük, az úgynevezett uniós vezetők pedig kilóra megvett bólogató Jánosok.)
