A Golgotán három kereszt áll. Jézus jobbján és balján egy-egy lator. Köztörvényes bűnözők, akik embert is öltek. A bal lator gúnyolódik: No, ha Isten fia vagy, mássz le a keresztről. De a jobb oldalon lévő rászól: Nem látod, hogy egyazon ítélet alatt állunk? Ráadásul mi megérdemeljük, de ő nem követett el semmit. Majd megszólítja Jézust, és azt kéri tőle: Uram! Emlékezz meg rólam, midőn országodba jutsz. Jézus pedig úgy felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a Paradicsomban. Ez az isteni kegyelem örök érvényű elbeszélése. Még a főbenjáró bűnök is megbocsátást nyernek, ha elkövetőjük megbánta azokat, és őszintén vágyik a felismert tisztaságba.
Az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ezért az ember szeretne hasonlítani Istenre. Imájában is azért könyörög, hogy bocsássa meg az Úr a bűneit, miképpen ő is megbocsát az ellene vétkezőknek.
Tehát a megbocsátás és az abból fakadó kegyelem a keresztény ember alaptermészetéből fakad, a keresztény kultúrára épülő társadalmakban a mindennapok része. De valamit nem szabad elfelejteni: a hasonlatosság nem azonosság. Az ember nem Isten, és bármennyire is szeretne azzá válni, soha nem lesz mindenható. Ezért alapvető különbség van az isteni és az emberi kegyelem között is. Az isteni törvények megszegése olyan bűn, ami alól csak Isten adhat feloldozást, hívő ember számára ez nem kérdés. Felmerül viszont az a dilemma, az ember által hozott törvények megsértésével elkövetett bűnök feloldozhatók-e ember által, ha igen, milyen módon és mely esetekben. Az ember ugyanis nem tévedhetetlen. Már a törvényt is elronthatja, igazságtalanná teheti, majd következetlenségével tönkreteheti a törvény betartatását, félreviheti a bűnös elleni eljárást, hozhat téves ítéletet. És ugyanez a gyarló ember veszi magának a bátorságot önmagában Isten arcát keresve, hogy kegyelmet gyakoroljon.
Az emberek által gyakorolt kegyelem természete Barrabás történetén keresztül érthető meg a Bibliában. Tulajdonképpen Barrabásnak kellett volna meghalnia a középső kereszten, a két lator valószínűleg a bűntársa volt. Pilátus választási lehetőséget adott a népnek, döntse el, hogy a húsvéti szokásnak megfelelően kinek ad kegyelmet: a velejéig romlott, gyilkos, rabló álmessiás bajkeverőnek vagy az ártatlan Jézusnak. A tömeg pedig a bűnt választotta az ártatlanság helyett, a sötétséget a fény helyett. Jó lesz tehát vigyázni, amikor a csőcselékre bízzuk annak megítélését, ki a bűnös és ki az ártatlan.
De most, hogy mindenki önjelölt bíró és ítélet-végrehajtó lett Magyarországon, érdemes elgondolkodni azon is, mi az a kegyelem. A fogalom elsődleges és legfontosabb jelentését már láttuk a jobb lator esetében. Etimológiailag a görög kharisz szóból eredeztetik jelentését, mint meg nem érdemelt jóindulat. Ez a szó a khara tőből származik, amely örömöt jelent. Vagyis kegyelmet nem kötelességből ad valaki, vagy nem azért mert a kegyelemben részesülő megérdemli, hanem a kegyelmet adó öröméből, szívének jóságából fakad a megbocsátás, amivel megajándékozza a bűnöst. Vagyis az embert mindig indokolatlanul, meg nem érdemelten éri a bűnbocsánat, nem tett és nem is tehetett érte semmit azon túl, hogy megbánja bűneit, és vágyik a megváltásra. Mint említettem már, ez hívő emberek számára természetes. De a fekete öves ateistáknak is tudniuk kell, hogy a vallásmentes kegyelmi eljárás sem nyilvános, a kegyelemre felhatalmazott közjogi méltóságnak nincs indoklási kötelezettsége.
Az ember által adott kegyelem szorosan az isteni kegyelem tulajdonságaira épül, általa megpróbál hasonlítani a közösség vezetője arra az arcra, amihez hasonlít a teremtés által. Jézus fogja a kegyelmi kérvényt aláíró kezét, nem Barrabás.
Ezért teljesen ostoba az a hőbörgés, amivel a vérszemet kapott kormányellenes politikusok és véleményvezérek azt szajkózzák, még mindig nem tudjuk, miért adott a köztársasági elnök kegyelmet a pedofilt segítő bűnsegédnek. Ebben a formában ez egy olyan kérdés, amire nincs válasz. Azért nincs, mert ez nem őszinte kérdés.
Nem ez érdekli a felhergelt tömeget, hanem az, mikor feszítik meg a gyűlölt ellenséget, mikor bukik bele az általuk kavart botrányba a kormány. Az áldozatokkal való együttérzésükről győzködnek bennünket, miközben lelkük mélyén az elpusztításunk iránti sötét vágy munkál. Így változtatták a kegyelem örömét gyűlöletté, dühvé és haraggá.
Az igazi kérdés most az, mit követett el Novák Katalin, miért kellett lemondania, és miért mondta azt Orbán Viktor, hogy a lemondás helyes volt. Fontos hangsúlyozni, hogy az, aki kegyelmet ad, nem azonosul a kegyelemben részesülő személyével, nem veszi magára annak bűneit. A lemondott köztársasági elnök tehát nem pedofil, még csak nem is pedofilsimogató, nem vádolható gyermekeink megrontásával. Épp ellenkezőleg, elévülhetetlen érdemei a gyermekvédelem és a magyar családok jólétének előmozdítása érdekében megkérdőjelezhetetlenek, és azok is maradnak, függetlenül politikai karrierjének alakulásától. Ezért utasítsuk a leghatározottabban vissza azokat a próbálkozásokat, amivel akár őt, akár Varga Juditot vagy éppen bennünket, a nemzeti, konzervatív politikai közösség tagjait kétes erkölcsiségű politikai aktivisták próbálnak meg bemocskolni, pedofilsimogatónak, bűnpártolónak, a gyermekvédelemmel semmit nem törődő, azt csak politikai eszköznek tekintő hazugnak beállítva bennünket.
Novák Katalin hibázott, mert nem, vagy rosszul mérte fel döntésének következményeit. Mentségére legyen mondva, a fene sem gondolta, hogy a gyermekvédelmi törvényt meg sem szavazó, majd azt nemzetközi bíróság elé citáló balliberális banda épp abból tud ekkora botrányt kavarni, hogy kegyelmet ad egy nem pedofil, de kétségkívül pedofil-ügyben elítélt és büntetésének jó részét már letöltött embernek. Persze, ahogy a miniszterelnök fogalmazott, az elnök asszonynak és Varga Juditnak a kisujjában több méltóság van, mint az egész baloldalban együttvéve.
Lemondásukkal olyan példát mutattak, amit baloldalon föl sem fognak. Majd most, amikor konkrét törvényalkotói lépések szigorítják azt a jogi környezetet, amely arra hivatott, hogy ténylegesen kizárja a gyermekeink veszélyeztetését és megrontását, meglátjuk, mennyire vehető komolyan az a plüssmackós szolidaritás, amit eljátszottak nekünk az utóbbi hetekben. A kormányfő ugyanis jelezte évértékelő beszédében, hogy a gyermekvédelem ügyét át kell fésülni, és ahol szükséges, jogszabályi módosításokat kell tenni az alaptörvénytől a miniszteri rendeletekig. Itt majd lehet vitézkedni a felhergelődött balliberális politikusoknak.
Gyanítható, hogy undorító kifogások garmadáját elemezhetjük hamarosan. A lemondás helyességét viszont maga a köztársasági elnök támasztotta alá megrendítő beszédében. Belátta, hogy békétlenséget teremtett döntésével a társadalomban, holott neki épp az az alapfeladata, hogy minden esetben testesítse meg a nemzeti egységet. Ha marad, mindennap rárontott volna a hiénahad, minden megnyilvánulását félredobva csak a pedofilsimogatásról beszéltek volna vele kapcsolatban, minden tettét hiteltelenítették volna. Pedig a fő célpont nem ő volt, ez jól látszik abból, hogy a vérszagra gyűlő vadak nem széledtek még széjjel.
Nekik egy elnök, egy listavezető, egy püspök nem elég.
Ők kezdettől fogva Orbán Viktor fejét, kormánya bukását és a mindebből fakadó káoszt akarták. Idegen zsoldban, idegen érdekeket szolgálva, a védtelen, kiszolgáltatott gyermekek ügyét pajzsként maguk előtt tartva. Ettől persze a veszteség óriási mindannyiunk számára, ami történt, rémálomszerű, és időbe fog telleni, amíg politikai közösségünk feldolgozza ezt az egészet. De fel kell emelnünk a fejünket, talpra kell állnunk, bármennyire is fáj az ütés, amit övön alul kaptunk.
Barrabás népe üvölt most a kegyelem ellen, felbőszült latrok gúnyolódnak a bűnbánókon a halálukat követelve. Így várjuk idén a feltámadást. Ám ne csüggedjünk, mert el fog jönni.
