Az amerikai elnökválasztás valószínűleg azon múlik majd, hogy az amerikai választók hogyan felelnek a kérdésre: „Egyébként ez kinek az országa?”
Bár a mainstream amerikai média alig számolt be róla, de a texasi–mexikói határon napról napra romló helyzet nemcsak migrációs válsággá, hanem alkotmányos válsággá is fajul.
Íme, miért: Joe Biden 2021-es hivatalba lépése óta a határőrség ügynökei hatmillió, az Egyesült Államok határát átlépő illegális bevándorlót vettek őrizetbe. Csak tavaly decemberben az ügynökök valamivel több mint háromszázezer illegálist fogtak el – ez egy hónapos rekord. Ez olyan, mintha Győrből és Szegedről minden férfi, nő és gyerek egy hónap alatt Amerikába költözne – így talán érzékeli az olvasó a válság mértékét.
Miután Greg Abbott texasi kormányzó éveken át hiába könyörgött Washingtonnak, hogy tegyen valamit az államát sújtó probléma ellen, a republikánus politikus megparancsolta a texasi Nemzeti Gárda tagjainak – akik egyébként az ő fennhatósága alá tartoznak –, hogy szereljenek fel határkerítést a Rio Grande egyes részeire. Mégpedig azzal a céllal, hogy visszatartsák a az illegális bevándorlókat az átkeléstől. Washington azonban arra utasította a határőrség ügynökeit, hogy távolítsák el a kerítést, majd Texas szövetségi pert indított az Egyesült Államok kormánya ellen, mondván: ha Washington nem fogja megvédeni Texast az invázió ellen, akkor Texas majd megvédi önmagát. A legfelsőbb bíróság azonban úgy döntött, hogy a bevándorlási kérdések a szövetségi kormány hatáskörébe tartoznak.
És általában ez lenne egy ilyen ügy vége. A legfelsőbb bíróság dönt, az ügy lezárva. De nem Texasban. Abbott kormányzó ugyanis visszafizette a kölcsönt, és nyilatkozatot adott ki, miszerint Texas továbbra is azt fogja tenni, amit a szövetség nem: megvédi önmagát. A kerítés tehát visszakerült, és Amerika-szerte huszonöt republikánus kormányzó nyilvánosan támogatta texasi kollégáját. Mondanunk sem kell, hogy Donald Trump, a Republikánus Párt elnökjelöltje támogatja Abbottot.
Ez egy súlyosan destabilizáló helyzet.
Biden szövetségi parancsnokság alá helyezheti a texasi Nemzeti Gárdát, de van okunk kételkedni abban, hogy ők az amerikai elnökhöz lennének hűségesek az állam kormányzója helyett, mégpedig azért, mert a texasiaknak elegük van a több évtizedes migrációs válságból, aminek megoldására Washingtonban láthatóan nincs hajlandóság. Ha a nemzeti gárdisták – ami egyfajta állami milícia, amelyet általában csak zavargások idején használnak a rend helyreállítására vagy természeti katasztrófák idején – megtagadják az elnök törvényes parancsát, Amerika veszélyes területre lépne. Ha ez megtörténik, és ha ez a migrációs válság miatt következik be, akkor az egyet jelentene azzal, amit a társadalomtudósok a két Amerika „sűrített szimbólumának” hívnak. A sűrített szimbólum egy jelkép, amely számos érzelmet és ötletet képvisel. E patthelyzet esetén pedig a vita, hogy kinek az országa Amerika, úgy fellángol majd, ahogy a polgárháború (1861–65) óta nem.
Nem újdonság, hogy
az Egyesült Államok politikailag és kulturálisan olyan mértékben polarizált, amilyen nem volt a polgárháború óta.
Ezt bizonyítják az amerikaiak által a különböző oldalak azonosítására használt kifejezések, mint például a „Kék Amerika”, a liberálisok és demokraták, akik a nagyvárosokban és a tengerpartokon élnek, és „Piros Amerika”, a konzervatívok és republikánusok, akik az ország szívében és a vidéki területeken koncentrálódnak.
És ott vannak még a faji, osztály- és nemi különbségek. A Piros Csapat általában inkább fehér, férfi és munkásosztálybeli, a Kék Csapat inkább valamely kisebbséghez kötött, nő, és a szegények és a gazdagok szavazataitól függ. A kékek a tömeges migrációt kultúrpolitikai kérdésként részesítik előnyben. Soha nem fáradnak el azt mondogatni, hogy „a sokszínűség a mi erősségünk”, de van még egy jó okuk: mert a migránsok szinte mindig a demokratákra szavaznak. A pirosak részben azért utálják a bevándorlást, mert túl gyorsan változtatja meg az ország kultúráját. A Chicagói Egyetem 2022-es közvélemény-kutatása szerint a konzervatív szavazók kétharmada azt válaszolta, hogy egyre inkább idegennek érzi magát a saját hazájában. És miért ne tennék? Tavaly a külföldi születésű amerikaiak aránya elérte a tizenöt százalékot, ami rekordmagasság. Ez talán nem lenne nagy baj, ha az amerikai kultúra erősebb és magabiztosabb lenne, és képes lenne a bevándorlókat a közös amerikai normákhoz asszimilálni. De nem, közel sem erről van szó.
Az Egyesült Államokat egy menedzserelit uralja, amely a „demokráciát” saját értékeivel társítja, amelyek magukban foglalják a „sokszínűség, egyenlőség és befogadás” ideológia iránti reflexív elkötelezettséget, nemcsak megbélyegezve, de hátrányos helyzetbe is hozva a fehéreket, a férfiakat, a heteroszexuálisokat és a konzervatívokat. Ugyanez az elit erős szószólója az LMBTQ-mozgalomnak, még a transzneműségről kisgyermekeknek szóló tanításának is. Ezek a vezetői elitek nemcsak a kormányban, hanem a tudományos életben, a médiában, az úgynevezett Nagy Bizniszben, minden fontos intézményben is jelen vannak. Még az amerikai hadsereg is elfogadta a „sokszínűség, egyenlőség és befogadás” hármasát! Vagy hallott már a kedves olvasó az amerikai haditengerészet hivatalos drag queen „digitális nagykövetéről”? Ha amerikai konzervatív vagy, könnyen beláthatod, hogy Biden nyitva tartja az Egyesült Államok déli határát egy olyan politika részeként, amely a hozzánk hasonló amerikaiak megvetésére irányul.
A magyar konzervatívok és más, az európai jobboldalhoz tartozók tudják, hogyan működik ez: amikor Brüsszel a „demokrácia” és a „jogállamiság” oldalán száll harcba, akkor ezeket a kifejezéseket az európai elitek által követett politikák és célok támogatásaként határozza meg. Újév napján a Financial Times, a globális menedzseri elit hírlevele komor vezércikket tett közzé, amelyben kijelentette, hogy az őszi elnökválasztáson „maga az amerikai rendszer szerepel a szavazólapokon”. Ebben nem tévednek. Aztán meg azt mondják, hogy az amerikai szavazóknak választaniuk kell „egy olyan elnök között, aki az Egyesült Államok demokratikus rendszerét képviseli, és egy olyan ember között, aki megfogadta, hogy felrúgja a játékszabályokat”.
Nos, igen, a képlet bizonyosan így néz ki a Financial Times szerkesztőségének magas lováról, de nem Piros Amerika aggódó és dühös városaiból.
A konzervatívok valóban olyan embert látnak Joe Bidenben, aki a rendszert képviseli – és éppen ez a probléma vele! Trump jogi gondjai pedig azért nem fájnak a legtöbb republikánus szavazónak, mert úgy gondolják, hogy a rendszer ugyanazért gyűlöli a volt elnököt, mint amiért a hozzá hasonlókat is. De Trump győzelme legalább meghiúsítaná ennek a rendszernek a működését, és úgy tűnik, ez az, amit a támogatói leginkább szeretnének.
Bármilyen elképzelhetetlen volt 2020. január 7-én, Trumpnak igenis nagyon jó esélyei vannak arra, hogy visszatérjen a Fehér Házba. Ez egyébként kiváló hír lenne Magyarországnak, amelyet a Biden-kormányzat alatt olyan tisztelettel kezeltek, mint egy texasi határ menti kisvárost.
Gondoljunk csak bele: miért kellene a konzervatív amerikai szavazóknak egy olyan rendszer jelöltjét támogatniuk, amely az Amerikába illegálisan érkező külföldiek érdekeit az amerikai társaik elé helyezi? Miért szavazzanak olyan jelöltre, aki egy olyan politikai, gazdasági és kulturális rend mellett áll ki, amely idegenként, sőt ellenségként kezeli őket saját országukban? Az ijesztőbb probléma azonban a következő: akárki nyer novemberben, lehetetlennek tűnik feltartóztatni azt a kulturális dinamikát, amely szétzilálja Amerikát.
A sokszínűség csak akkor lehet erősség, ha először az egységen alapul.
Egy olyan egységen, amelyben az amerikaiak korábban osztoztak, de már nem így van, miután az uralkodó osztályok és intézményeik azt gondolták, hogy a hétköznapi amerikaiak gondjai és értékei legfeljebb egy megoldandó problémának tekinthetők.
Az amerikaiak ugyanabban az országban élnek, de különböző világokban.
A szerző író, szerkesztő,
a Danube Institute főmunkatársa
Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP/Brendan Smialoeski)
