Rod Dreher: Kék Amerika és Piros Amerika

A polgárháború óta nem volt olyan mértékű a politikai és kulturális polarizáció, mint ma.

A woman draped in an American flag walks past the White House as snow falls in Washington, DC, on January 19, 2024. Local media forecasts 1 to 4 inches (2 to 10 cms) of snowfall for the region with temperatures in the 30s F (-1C) for the weekend. (Photo by Brendan SMIALOWSKI / AFP) Fotó: Brendan SMIALOWSKI / AFP

Nem újdonság, hogy

az Egyesült Államok politikailag és kulturálisan olyan mértékben polarizált, amilyen nem volt a polgárháború óta. 

Ezt bizonyítják az amerikaiak által a különböző oldalak azonosítására használt kifejezések, mint például a „Kék Amerika”, a liberálisok és demokraták, akik a nagyvárosokban és a tengerpartokon élnek, és „Piros Amerika”, a konzervatívok és republikánusok, akik az ország szívé­ben és a vidéki területeken koncentrálódnak.

És ott vannak még a faji, osztály- és nemi különbségek. A Piros Csapat általában inkább fehér, férfi és munkásosztálybeli, a Kék Csapat inkább valamely kisebbséghez kötött, nő, és a szegények és a gazdagok szavazataitól függ. A kékek a tömeges migrációt kultúrpolitikai kérdésként részesítik előnyben. Soha nem fáradnak el azt mondogatni, hogy „a sokszínűség a mi erősségünk”, de van még egy jó okuk: mert a migránsok szinte mindig a demokratákra szavaznak. A pirosak részben azért utálják a bevándorlást, mert túl gyorsan változtatja meg az ország kultúráját. A Chicagói Egyetem ­2022-es közvélemény-kutatása szerint a konzervatív szavazók kétharmada azt válaszolta, hogy egyre inkább idegennek érzi magát a saját hazájában. És miért ne tennék? Tavaly a külföldi születésű amerikaiak aránya elérte a tizenöt százalékot, ami rekordmagasság. Ez talán nem lenne nagy baj, ha az amerikai kultúra erősebb és magabiztosabb lenne, és képes lenne a bevándorlókat a közös amerikai normákhoz asszimilálni. De nem, közel sem erről van szó.

Az Egyesült Államokat egy menedzserelit uralja, amely a „demokráciát” saját értékeivel társítja, amelyek magukban foglalják a „sokszínűség, egyenlőség és befogadás” ideológia iránti reflexív elkötelezettséget, nemcsak megbélyegezve, de hátrányos helyzetbe is hozva a fehéreket, a férfiakat, a heteroszexuálisokat és a konzervatívokat. Ugyanez az elit erős szószólója az LMBTQ-mozgalomnak, még a transzneműségről kisgyermekeknek szóló tanításának is. Ezek a vezetői elitek nemcsak a kormányban, hanem a tudományos életben, a médiában, az úgynevezett Nagy Bizniszben, minden fontos intézményben is jelen vannak. Még az amerikai hadsereg is elfogadta a „sokszínűség, egyenlőség és befogadás” hármasát! Vagy hallott már a kedves olvasó az amerikai haditengerészet hivatalos drag queen „digitális nagykövetéről”? Ha amerikai konzervatív vagy, könnyen beláthatod, hogy Biden nyitva tartja az Egyesült Államok déli határát egy olyan politika részeként, amely a hozzánk hasonló amerikaiak megvetésére irányul.

Donald Trumpnak jó esélyei vannak arra, hogy visszatérjen a Fehér Házba (FotóMTI/AP/Matt Rourke)

A magyar konzervatívok és más, az európai jobboldalhoz tartozók tudják, hogyan működik ez: amikor Brüsszel a „demokrácia” és a „jogállamiság” oldalán száll harcba, akkor ezeket a kifejezéseket az európai elitek által követett politikák és célok támogatásaként határozza meg. Újév napján a Financial Times, a globális menedzseri elit hírlevele komor vezércikket tett közzé, amelyben kijelentette, hogy az őszi elnökválasztáson „maga az amerikai rendszer szerepel a szavazólapokon”. Ebben nem tévednek. Aztán meg azt mondják, hogy az amerikai szavazóknak választaniuk kell „egy olyan elnök között, aki az Egyesült Államok demokratikus rendszerét képviseli, és egy olyan ember között, aki megfogadta, hogy felrúgja a játékszabályokat”.

Nos, igen, a képlet bizonyosan így néz ki a Financial Times szerkesztőségének magas lováról, de nem Piros Amerika aggódó és dühös városaiból.

A konzervatívok valóban olyan embert látnak Joe Bidenben, aki a rendszert képviseli – és éppen ez a probléma vele! Trump jogi gondjai pedig azért nem fájnak a legtöbb republikánus szavazónak, mert úgy gondolják, hogy a rendszer ugyanazért gyűlöli a volt elnököt, mint amiért a hozzá hasonlókat is. De Trump győzelme legalább meghiúsítaná ennek a rendszernek a működését, és úgy tűnik, ez az, amit a támogatói leginkább szeretnének.

Bármilyen elképzelhetetlen volt 2020. január 7-én, Trumpnak igenis nagyon jó esélyei vannak arra, hogy visszatérjen a Fehér Házba. Ez egyébként kiváló hír lenne Magyarországnak, amelyet a Biden-kormányzat alatt olyan tisztelettel kezeltek, mint egy texasi határ menti kisvárost.

Gondoljunk csak bele: miért kellene a konzervatív amerikai szavazóknak egy olyan rendszer jelöltjét támogatniuk, amely az Amerikába illegálisan érkező külföldiek érdekeit az amerikai társaik elé helyezi? Miért szavazzanak olyan jelöltre, aki egy olyan politikai, gazdasági és kulturális rend mellett áll ki, amely idegenként, sőt ellenségként kezeli őket saját országukban? Az ijesztőbb probléma azonban a következő: akárki nyer novemberben, lehetetlennek tűnik feltartóztatni azt a kulturális dinamikát, amely szétzilálja Amerikát.

A sokszínűség csak akkor lehet erősség, ha először az egységen alapul. 

Egy olyan egységen, amelyben az amerikaiak korábban osztoztak, de már nem így van, miután az uralkodó osztályok és intézményeik azt gondolták, hogy a hétköznapi amerikaiak gondjai és értékei legfeljebb egy megoldandó problémának tekinthetők.

Az amerikaiak ugyanabban az országban élnek, de különböző világokban.

A szerző író, szerkesztő, 
a Danube Institute főmunkatársa

Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP/Brendan Smialoeski)