Nem a műhúsé a jövő!

Ízlelgessük csak – na, nem a műhúst, hanem – a szót. Mű-hús. Vegyük először hús szavunkat: Az állati testnek izmok, rostok, mócsingokból álló szilárd részei, amelyektől a csontok, porcogók, szálkák, belek, háj, zsír és híg részek különböznek (Czuczor–Fogarasi szótár). Mű, művi: erre vonatkozó magyarázatot a szótárban nem is találtam. Akkor talán még nem használták, vagy tán nem is ismerték. Ebben a szövegösszefüggésben ez a szó értelmezhetetlen. Nem úgy, mint a szándék, hogy bennünket ezzel etessenek, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

További Vélemény híreink

Nagy István: A műhúsnak még az írmagját is ki kell irtani

És mi a mögöttes szándék? A függővé tétel, a függőségben tartás.

Ha beszüntetik az állattenyésztést, mint ahogyan azt tervezik – az agrárium ártalmas, mondta a német agrárminiszter (!) –, honnan kapjuk majd a műhúst? Hát tőlük.

Akkor, annyit és annyiért, ahogy ők akarják. Kiktől is? Pénzhatalom, háttérhatalom, mélyállam, nevezzük bárhogy, azokról van szó, akik igájukba akarják hajtani az emberiséget, és jó úton is haladnak ez irányba. Hogy ez összeesküvés-elmélet? Nézzünk az eddigi „eredményekből” két, már megvalósult példát: energiafüggőség (olaj, gáz, villany), akkor, annyit és annyiért, ahogy ők akarják. Bankok, hitelezés, bankkártya. És itt felhívnám a figyelmet a készpénzfizetés megszüntetésének a veszélyeire. Emlékszünk még a kanadai kamionsofőrök sztrájkjára? Letiltották a bankkártyájukat. Az orosz–ukrán háború kezdetekor Németországban letiltották az orosz kamionosok bankkártyáját. Nem tudtak tankolni, élelmiszert vásárolni.

Kártyás fizetéseinkkel utunkat az egész világon végig tudják követni. Tudom, a telefonnal is, de attól még nem halunk éhen. Mi van akkor, ha például utazni szeretnénk bárhová és valakik azt mondják: melyik pártnak is a tagja? Ja, akkor oda most nem vehet jegyet. Milyen e-mailt, sms-t írt a barátjának? Milyen könyvet vásárolt? Milyen rendezvényen vett részt? Ja, akkor letiltjuk a bankkártyáját. Nem vehet ezt, nem vehet azt, nem utazhat oda, ahová akar. Hogy ez fantazmagória? A Facebookról simán letiltanak „gyűlöletbeszédért”. A kártyával ezt nem tehetik meg ugyanolyan mondvacsinált indokkal?

Első reakciónk az, hogy hitetlenkedünk, elfelejtjük, egészen addig, amíg szembe nem jön velünk a valóság, a megvalósulás valósága. A munkás–paraszt–értelmiségi kvótarendszer után el tudtuk volna képzelni, hogy nemi identitás, bőrszín, fogyatékosság alapján vállalhatunk munkát, kaphatunk filmszerepet, juthatunk be az egyetemre? Megvalósult? Nálunk hála istennek még nem, de abban a híres demokráciában már igen, ahol a hatvanas években a feketék még nem utazhattak egy buszon a fehérekkel.

És onnan elég sok minden gyűrűzik be hozzánk. Igen, itt tartunk ma. Ha húsz, na jó, tíz évvel ezelőtt valaki ezt mondja, milyen csúnya szavakkal illettük volna?

De nagyon eltértünk a műhústól. Amiről azt hallottam, hogy előállításához a leölt vemhes állat magzatából nyert szérum is szükséges, karbonlábnyoma (Micsoda kifejezés! Kutyalábnyom, medvelábnyom, jetilábnyom rendben, de karbon?) nagyobb, mint ami a rendes hús előállításához szükséges. Nem abszurd? Hogy jutottunk ide? Nekem már az a vég kezdetét jelezte, amikor kiderült, hogy a paraszt üzletben veszi a tojást. Most sokan fölkapják a fejüket, hogy lehet ilyen csúnyát mondani. Hogyan válhatott a paraszt szitokszóvá, sértéssé? Ez sem volt véletlen, egyenlőségjelet tenni a paraszt és a tanulatlan, bunkó, fogatlan, törött szemüveges (amúgy Fidesz-szavazó) szavak közé. Éppen ideje megadni, visszaadni rangját a szónak és viselőjének.

Az utolsó polihisztorról beszélünk. Értenie kellett a földhöz, a növényekhez, az állatokhoz, az időjáráshoz. Nem hívott szerelőt, ha elromlott a zár, eldugult a lefolyó vagy meg kellett szögelni a kerítést. Nem hivatása, hanem az élete volt a föld, az állatai, a tanyája.

Amúgy a földműves vagy a gazdálkodó is fedi a valóságot, nincs ellene semmi kifogásom, de ne használjuk szitokszóként a parasztot.

Hogyan jutottunk ide? Nem tudom. De biztosan nem tett jót a vidéknek az erőltetett iparosítás, a falusiak városba terelése. Sokat ártott a parasztság lenézése a mindenmentes szójalattét ivó, körúton kívül még nem járt „belvárosi éttermiség” által. Most is rajtuk gúnyolódnak, lenézik, gúnyolják, szidalmazzák a vidéki embereket, pedig ők is azt eszik, amit a parasztok termelnek meg. Legyen övék a műhús! Ezek után jogos a kérdés: mi a megoldás? Nem tudom, de van néhány ötletem. Törekedni kellene az önellátásra egyénnek, családnak, falunak, országnak. A vidéket járva mennyi megműveletlen földet látunk a házak körül. Állatot szinte sehol. Modern ember számára ciki a földtúrás. Pedig a földet túrva, ásva, kapálva, szántva, vetve lehet megtermelni a mindennapi betevő falatunkat. Mi van ennél fontosabb? A pénz? Az arany? A vagyon? A bank? A divatos ruha? Az utazás egzotikus tájakra, amikor még Székelyudvarhelyen, Miskolc-Tapolcán, Kassán se voltunk?

Mi lenne, ha mindenki, aki olyan helyen lakik – kertes ház, tanya és bírja erővel –, termesztene maga körül egy kis krumplit, hagymát, répát, uborkát, babot, paprikát, paradicsomot. Szaladgálhatnának csirkék az udvaron. Megfelelő körülmények esetén lehetne disznó a ház mögött. Ahol lehetőség van rá, kutat is lehetne fúrni, és jó lenne, ha mindenki gondoskodna magának fával fűthető kályháról. Ki ne találkozott volna olyan emberrel, aki boldogan, dicsekedve mutatta az – akár az erkélyén is – általa megtermelt paradicsomot? Hát persze, hiszen az övé, ő dolgozott vele, ő kínálja meg vele a szomszédot. Orvosként találkoztam olyan beteggel, akinek az életét adta vissza, hogy a kórházból kikerülve újból művelhette a háztájiját.

Tudom, nem találtam föl a spanyolviaszt, ma is sokan vannak, akik ezt csinálják, sőt bizonyos termékeiket hétvégi termelői piacokon árusítják is. De milyen jó lenne, ha ez megtöbbszöröződne, általánossá válna.

Létrejöhetne kert-Magyarország! Kárpát-medencei adottságaink, földjeink minősége, vízzel való ellátottságunk most is háromszor ennyi ember ellátását tenné lehetővé. Őseinktől örökölt adottságaink, génjeink erre alkalmassá tennének bennünket, csak a készséget kellene visszaszerezni.

Már most is nőtt a falvak népességmegtartó ereje, falura költöző fiataljaink jelentős támogatást kapnak, elsősorban rájuk számítanánk. Az idősekre pedig tapasztalataik átadásában.

Ezek megvalósításához az elszántságon kívül szükség lenne önkormányzati és állami támogatásra is, de még fontosabb lenne egymás segítése, tanfolyamok, gazdakörök szervezése, a média segítségével az eredmények széles körben való ismertetése, kedvcsinálás. A fentiek megvalósítása, de már az odavezető út is jót tenne a szétzilálódó emberi kapcsolatoknak, a nemzettudat erősítésének, a magyarság fölemelkedésének. Mindehhez kérjük a Jóisten segítségét, mert nélküle nem megy.

A szerző orvos