Idén húsz éve annak, hogy hazánk az Európai Unió tagállamaként – a rendszerváltozás tapasztalatával felvértezve – nemcsak egyenlő tagja a huszonhetek klubjának, hanem markáns Európa-politikát folytatva formálja is azt. Azt, hogy mit jelent Európa-politikát képviselni, minden tagállam másképp értelmezi, valamint más jelentése van az európai szavazók számára is. Ennek talán a közös útról való letérés a legmarkánsabb jele.
Teszi ezt egy olyan közösség, amelynek eredeti célja korántsem az volt, hogy ideológiai csatákat vívjon, hanem hogy Európa és annak alapvető alkotóelemei, a tagállamok egymás előnyeit kölcsönösen használva haladni és erősödni tudjanak. Az európai parlamenti választások tükrében a legnagyobb tét most megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen az, hogy ki fogja a jövő Európai Unióját irányítani? Az uniós polgárok által közvetlen választott politikusok vagy egy, az Európai Bizottság által kézi vezérelt intézményrendszer?
Az uniós intézmények rég elvesztették az állampolgárok érdeklődését és a beléjük vetett hitét. Talán ez a legnagyobb demokratikus deficit, amelyet az unió létrejötte óta elszenvedett, s amelynek hidegzuhanyként jelentkező első jele a britek távozása volt.
Azóta is nehéz eldönteni, hogy David Cameron ezt a politikai hazardírozást, nevezetesen az Egyesült Királyság kilépésének népszavazás útján történő eldöntését politikai hibának vagy a britekre oly jellemző, senkitől nem várt, Európát felrázó fordulatnak tekinti-e? Egy biztos, a britek kilépésével a magyar kormány nagy szövetségest vesztett, s így annak a rövid távú reménye, hogy a migráció menedzselése helyett valódi migrációs stratégia valósuljon meg, szertefoszlott.
Ugyanakkor bármennyire is szívbe markoló a liberális elit számára, mégis vitathatatlan, hogy az Európai Unióban valódi értékrendi harcot, konzervatív politikát Orbán Viktor folytat. Teszi mindezt úgy, hogy közben az egyetlen tartósan hatalmon lévő vezetőként, kétharmados felhatalmazással egymaga tematizálta ezt a hármas ütközőpontot liberálisok és konzervatívok között: migráció, gender, valamint háború. Nem csak ezekre mondott bátran nemet, kiáll a nemzetállamok ereje, a tagállamok szuverenitása mellett, és leteszi voksát az uniós intézmények hatalmi torzulása következtében elszenvedett egyensúly-eltolódás megállítása mellett. Ideológiai küzdelem és valódi háború nyomja a huszonhetek vállát, vagy pontosabban csak azon állam- és kormányfőkét, akik elég bátrak beleállni ebbe a vitába. Hiszen több tagállamról semmit nem hallunk, sem jó, sem rossz értelemben. Ők beálltak a sorba, besimultak a brüsszeli liberális rendszer uniós pénzosztó politikájába.
Az ideológiai harc uniós győztese erkölcsileg, kitartásban és bátorságban egyértelműen a magyar kormány lett.
A brüsszeli liberális elit attól a valós félelemtől tartva, hogy az unió legmarkánsabb politikai vitáit tartósan a magyar miniszterelnök fogja tematizálni, nyílt háborút hirdetett; elindult a jogállamiság kabátjába burkolt ideológiai zsarolás, és megkezdődött a „magyar ügy” boncolgatása.
A valós politikai programot felmutatni képtelen hazai baloldal és nemzetközi tettestársaik saját mondanivaló hiányában az elmúlt évek uniós vitáit – amelyeket az Európai Ügyek Bizottságának tagjaként magam is megtapasztaltam – „ha a magyarokon van sapka, az a baj, ha nincs rajtunk sapka, az a baj” keretbe kényszerítette.
Tolsztoj Háború és békéje helyett Európában most a Háború vagy béke a tét, és a magyar kormány kezdettől a béke pártján áll. A változás szelétől félti a brüsszeli elit az uniót, s most különösen egy olyan tagállam – mint hazánk – elnöksége miatt aggódik, amely az egyetlen volt az elmúlt évtizedben, melynek soros elnöksége alatt a csatlakozási fejezetek lezárásával képes volt elérni, hogy Horvátország által bővüljön és ne csökkenjen az unió tagállamainak száma. Leendő magyar elnökségünk prioritásai valós tükre annak az irányvonalnak, amelyet a magyar kormány képvisel: a demográfia kihívásainak kérdése, a családpolitika fontossága, a versenyképesség, a nyugat-balkáni bővítés melletti kiállás, a nemzeti kisebbsége jogainak tiszteletben tartása.
A decemberi és januári uniós csúcsot egyértelműen Ukrajna kérdésköre, uniós tagsága és támogatása körüli viták határozták meg. Ami biztosan eldőlt, hogy a 2024 és 2027 közötti időszakra létrejön az „Ukrajna-eszköz”, amely egy tematikus pénzügyi program az ország helyreállításához, újjáépítéséhez való hozzájárulás formájában. Az Ukrajna-eszköz kapcsán a magyar kormány két komoly tárgyalási eredményt ért el: egyrészt egyfajta utókövetési mechanizmust tartalmaz, ennek részeként a bizottság évente jelentést fog készíteni a végrehajtásról, amelyről az Európai Tanács minden évben vitát fog rendezni, másrészt a finanszírozáshoz
Kijevnek fenn kell tartania és tiszteletben kell tartania az emberi jogokat; beleértve ebbe a kisebbségekhez tartozó személyek jogait. Azaz, ha tetszik, ha nem Brüsszelnek, a magyar miniszterelnök megint érezte, hol lehet fordítani a tárgyalások menetén.
Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: hova tűnt az az Európai Unió, amely a tagállamok egyenlőségére alapozva korrekt vitákat és valódi dialógust folytat? Ezt az értékvesztést némán, kimondva vagy kimondatlanul mindenki érzi a bőrén, de a dolog pikantériája, hogy ez a mostani liberális köd kellett ahhoz, hogy az európai polgárok lassan, de biztosan elkezdjenek újból figyelni a konzervatív, kereszténydemokrata üzenetekre.
Számunkra, akik ezt az értékrendet képviseljük, a lehetőségekkel teli jövő adatik majd meg, hiszen biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező európai parlamenti választások egyre inkább a konzervatív politikai erők megerősödését fogják hozni a kontinensen. Nincs kisebb feladatunk, mint az uniós intézményekbe vetett bizalom visszaállítása, egy olyan Európai Unió megerősítése, amely összetart és nem szétválaszt minket.
A szerző országgyűlési képviselő,
a KDNP és a külügyi bizottság alelnöke
Borítókép: Tiltakozó spanyol gazdák (Fotó: AFP/Marc Asensio)
