Idén húsz éve annak, hogy hazánk az Európai Unió tagállamaként – a rendszerváltozás tapasztalatával felvértezve – nemcsak egyenlő tagja a huszonhetek klubjának, hanem markáns Európa-politikát folytatva formálja is azt. Azt, hogy mit jelent Európa-politikát képviselni, minden tagállam másképp értelmezi, valamint más jelentése van az európai szavazók számára is. Ennek talán a közös útról való letérés a legmarkánsabb jele.
Teszi ezt egy olyan közösség, amelynek eredeti célja korántsem az volt, hogy ideológiai csatákat vívjon, hanem hogy Európa és annak alapvető alkotóelemei, a tagállamok egymás előnyeit kölcsönösen használva haladni és erősödni tudjanak. Az európai parlamenti választások tükrében a legnagyobb tét most megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen az, hogy ki fogja a jövő Európai Unióját irányítani? Az uniós polgárok által közvetlen választott politikusok vagy egy, az Európai Bizottság által kézi vezérelt intézményrendszer?
Az uniós intézmények rég elvesztették az állampolgárok érdeklődését és a beléjük vetett hitét. Talán ez a legnagyobb demokratikus deficit, amelyet az unió létrejötte óta elszenvedett, s amelynek hidegzuhanyként jelentkező első jele a britek távozása volt.
Azóta is nehéz eldönteni, hogy David Cameron ezt a politikai hazardírozást, nevezetesen az Egyesült Királyság kilépésének népszavazás útján történő eldöntését politikai hibának vagy a britekre oly jellemző, senkitől nem várt, Európát felrázó fordulatnak tekinti-e? Egy biztos, a britek kilépésével a magyar kormány nagy szövetségest vesztett, s így annak a rövid távú reménye, hogy a migráció menedzselése helyett valódi migrációs stratégia valósuljon meg, szertefoszlott.
Ugyanakkor bármennyire is szívbe markoló a liberális elit számára, mégis vitathatatlan, hogy az Európai Unióban valódi értékrendi harcot, konzervatív politikát Orbán Viktor folytat. Teszi mindezt úgy, hogy közben az egyetlen tartósan hatalmon lévő vezetőként, kétharmados felhatalmazással egymaga tematizálta ezt a hármas ütközőpontot liberálisok és konzervatívok között: migráció, gender, valamint háború. Nem csak ezekre mondott bátran nemet, kiáll a nemzetállamok ereje, a tagállamok szuverenitása mellett, és leteszi voksát az uniós intézmények hatalmi torzulása következtében elszenvedett egyensúly-eltolódás megállítása mellett. Ideológiai küzdelem és valódi háború nyomja a huszonhetek vállát, vagy pontosabban csak azon állam- és kormányfőkét, akik elég bátrak beleállni ebbe a vitába. Hiszen több tagállamról semmit nem hallunk, sem jó, sem rossz értelemben. Ők beálltak a sorba, besimultak a brüsszeli liberális rendszer uniós pénzosztó politikájába.