Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egyszerre kap el minket a hányinger Donáth Annával. Lám-lám, soha ne mondd, hogy soha. Mondjuk nálam ez nem egy múló rosszullét,
minimum 2006 óta azonnal felkavarodik a gyomrom, ha Gy. F. budapesti lakos akaratom ellenére beletapos az aurámba, nem kell hozzá rendőrló sem.
Szerencsére az abúzus nem mindennapos, többnyire az emlékeim ködéből lép csupán elő, akárcsak a Nap TV kísértetei, és ebben a rettenetes diktatúrában, amelyben bátran tüntethet bárki akár influenzás tünetekkel is, anélkül, hogy célzott lövést adnának le a fejére, inkább nélküle töltöm meg a napjaimat. Ám Putyin egykori kutyás barátja, majd engesztelhetetlen ellensége mostanában annyira feltöltötte magát, hogy szinte egyszerre merült el a jóízű pedofilozás és nácizás delíriumában, és ezzel ott toporog már megint az ingerküszöbömön. De addig is, míg eljő a sajnos csupán átmeneti kijózanodás ideje (a remény az utolsó halott), egyvalamit azért elért nálam ez a különös tekintetű ingatlandíler, ami rajta kívül keveseknek sikerült volna. Egy platformra kerültem Donáth Annával. Akivel szinte semmiben nem értek egyet, de adott esetben minden tőlem telhetőt megtennék azért, hogy ugyanúgy szabadon kifejthesse a véleményét, mint most. Olyannyira közös ez a nevező, hogy legszívesebben azt mondanám neki, drága hölgy, itt a tavasz, nem lenne kedve virágzó mandulafák alatt öklendezni egy közöset?
De ha már Putyin is befigyelt az ajtórésen…
Azt ugye eddig is tudták a maradék normálisak, hogy az Oroszországgal szembeni szankciózgatás hazug és képmutató. A ruszki uránnal dübörgő amerikai atomerőművektől a sunnyogó német bizniszekig egyszerre hosszú és széles a skála.
De lenne itt még két, viszonylag frissen tálalt adalék. Az egyik majdhogynem szórakoztató, a másik kevésbé, de mindkettő felettébb jellemző.
