Magyarország női kézilabda-válogatottja Norvégiában vett részt egy felkészülési tornán, amelynek nincs nagy tétje, de a gyakorlásban sokat segít. Mivel nemzetközi mérkőzésről van szó, a himnuszok is elhangzottak, a lányok összekapaszkodtak, és énekelték a nemzeti imát. Már az első taktusoknál kiderült, hogy ez nem az a verzió, amelyet mi használunk. Ezt talán Norvégia szerezte be valami Spotify-listáról. A méltóságteljesen hömpölygő magyar himnusz pattogós lett, és a végére biggyesztettek egy refrént. 

Valamilyen rejtélyes zeneszerző úgy döntött, hogy a magyar himnusz végéről hiányzik egy farkinca, így a „jövendőt” szó elhangzását követően visszatérnek oda, hogy „megbünhődte”, és immáron dicsőségesen, nyomatékosan hangzik el a dallam újra. A magyar sportolók egymásra pislognak, mosolyognak, néhányan újra eléneklik a cseppet se diadalmas strófát. Ennek nem kell diadalmasnak lennie, ez nem arról szól.

Igen, ez egy nagyon picike probléma, hiszen a himnusz eléneklése talán semmi különös kapcsolatban nem áll a mérkőzéssel. Profi sportolók, akik megengednek maguknak valami érzelmet, amikor összekapaszkodva hitet tesznek hazájuk mellett. De más szempontból nézve igenis hatalmas probléma, mivel a közösségi élmény hirtelen eltorzul, kínos vigyorgásba torkollik az emelkedett pillanat, és bizony ezt a malőrt senki se fogja soha felróni a norvég szervezőknek.

Természetesen a norvégok nem tudnak magyarul, így nem is sejtik, hogy a magyarok mit énekelnek olyan átszellemülten. A himnuszok egy része nem ima, hanem harci induló, amolyan ősi kiáltás, amely bátorságot ad a modern kori harcosoknak, akik ma már sportolókká alakultak át. Természetesen a világ változásával a himnuszok is virtuálissá váltak, az elhangzott kijelentéseket nem lehet szó szerint venni. A franciák nem gondolnak arra, hogy polgártársaikkal együtt alakítsanak utcai milíciát. Az amerikaiak nem köpködnek a britekre, akik megtámadták őket, és hiába gonosz támadásuk, a csillagos-sávos lobogó még mindig ott áll. Az se biztos, hogy egyetlen angol is az uralkodóra gondol a meccs előtt, akit épp Isten oltalmába ajánl. Skócia ebben kivétel, ők egyértelműen az angolokra gondolnak, bárkivel is játszanak, és azt éneklik, hogy hazaküldték Eduárd király seregét, és bár ez régen volt, egy nap újra felkelnek.

Épp ez az, ami fontossá teszi és egyben a jelenlegi kor nem tud vele mit kezdeni. Egy nemzeti válogatott maga az anakronizmus 2024-ben. Nem lehet rá árcédulát aggatni, tele van érzelemmel, irracionalitással, ráadásul őrületesen népszerű. Az egész világ figyelni fogja a nyári futball Eb-t, ahol összegyűlnek Európa legjobb nemzeti csapatai, s megmutatják, hogy a különböző klubcsapatokban játszó srácok hogyan muzsikálnak együtt úgy, hogy ez nem kecsegtet százmillió euróval, de soha nem múló dicsőséget jelent. Angliában nagy felhördülést jelentett, hogy a Nike által újraalkotott válogatott mezen a Szent György-kereszt nem fehér alapon vörös színben pompázik, hanem mindenféle lilák-kékek-rózsaszínek alkotják fekete háttéren. Nagyjából ugyanolyan súlyú a probléma, mint a mi himnuszunk elrontása, mégis az egész sportszerető közvélemény ezzel foglalkozott egy hétig, szentségtörést kiáltva, újratervezést követelve. Az angol lobogó nem lila-kék-rózsaszín, hanem egy vörös színű kereszt. Nem lehet újraértelmezni, játszani vele, stilizálni, felújítani. 

A furcsa színű kereszt pedig nem illik bele a képbe. Ahogy a németek rózsaszín-lila meze sem, amelyet szintén a Nike tervez, érdekes, hogy az amerikaiak mennyire bizarr ízlésűek, ha európai mezek tervezését vállalják el. A belgák viszont pontosan úgy választottak, hogy elegánsak, viccesek és okosak legyenek. Az ő mezük Tintin, a belga képregényfigura ruháját idézi, akire büszkék a belgák, és lehetnek is. Aztán majd a pályán eldől minden.