Kannibálok a Biden család környékén

A magunk mögött hagyott hét egyik legérdekesebb híre – attól eltekintve, hogy a közel-keleti helyzet fokozódik –

kétségkívül az volt, hogy Joe Biden nagybátyját megették a kannibálok. A sajnálatos esemény ugyan nem a napokban történt, de az amerikai elnök valami miatt most látta elérkezettnek az időt, hogy előálljon ezzel a verzióval.

Eddig a katonai feljegyzések nyomán ugyan arra lehetett következtetni, hogy Biden nagybátyja akkor halt meg, amikor repülőgépe 1944 májusában motorhiba miatt lezuhant és a Csendes-óceánba csapódott Új-Guinea északi partjainál. Az amerikai védelmi minisztérium szerint változatlanul semmilyen jel nem utal arra, hogy az emberevők bármilyen szerepet játszottak volna abban, hogy nem sikerült megtalálni a maradványait, de az elnök váratlan bejelentése egészen más megvilágításba helyezte a tragédiát.

A Donald Trump népszerűségét egyre jobban megközelítő Biden kampánykörútjának egyik pennsylvaniai állomásán,

egy második világháborús emlékműnél emlékezett meg néhai rokonáról, Ambrose J. Finnegan hadnagyról, és egy némiképp váratlan fordulattal ekkor jöttek képbe a kannibálok. Szavai szerint a hadnagy felderítőrepülésen vett részt Új-Guinea felett, amelyre önként jelentkezett, mert valaki nem tudott eljönni, és egy olyan területen lőtték le a gépet, ahol akkoriban rengeteg kannibál volt.

Azt persze már megszoktuk, hogy Biden elnök néha furcsákat mond, de az a mázli, hogy a Fehér Ház orvosa szerint egészséges, aktív és erős, amire azért elég nagy szükség is van ezekben a vérzivataros időkben. Az meg nyilván csak egy kis csúszás a fordításban, vagy valahol máshol, hogy „mert valaki nem tudott eljönni”. Miért, szörfözni ment?

Persze, néha nüanszokon múlik az élet. Így volt ez egy másik amerikai elnök esetében is, ahol szintén felbukkant a kannibál szál, ráadásul kis híján közvetlen érintettséggel. Szintén a második világháborúban történt, valamikor 1945 márciusában, hogy a japán légvédelem lelőtt egy amerikai bombázót. Kilencen túlélték, közülük egy hadnagyot kihalászott egy amerikai tengeralattjáró, a többieket foglyul ejtették a japánok. Azt az egyet George H. W. Bushnak hívták. A nyolcakkal pedig ép ésszel felfoghatatlan borzalmak történtek, amelyek egészen az emberevésig vezettek. A részletek megtalálhatók az interneten, itt és most maradhatunk annyiban, hogy amennyiben a japánok akkor megeszik a hadnagyot, 1990-ben másként alakul a világpolitika.

De ha már a világháló: azt ugye mindannyian tudjuk, hogy a nagy techcégek személyre szabnak, címkéznek, lehallgatnak és beavatkoznak. Például ha érdeklődést tanúsítunk egy búvárszivattyú iránt, hetekig nem szabadulunk a felugró hirdetésektől, a búvárszemüvegig bezárólag. Ahhoz sem kell konteósnak, eszelősnek vagy derékszögtagadónak lenni, hogy érezzük, ugyanígy járunk már a magánbeszélgetéseink után is, és nyilván egy lépésre vagyunk attól, hogy a gondolatainkban turkáljanak. Ezek sajnos nem a jungi értelemben vett bevonzások, hanem manipulációk.

De amit a kannibalizmus témakörében tett körsétám során tapasztaltam, az felülmúlta minden eddigi tapasztalatomat, várakozásomat és balsejtelmemet. Békésen olvasgatok kulturális antropológiáról, Sztálin emberkísérleteiről, repülőgép-szerencsétlenség túlélőnek viszontagságairól, Bokassa fridzsideréről és egyéb szívderítő témákról, és közben szinte kivétel nélkül mindegyik írás fölött ugyanaz a reklám jelenik meg. És ebben az Orbán oligarcháitól rettegő, veszteséges kiskereskedelmi élelmiszerlánc egyik beszállítója közli velem a következőt: született húsrajongók vagyunk. Nos, van még min, hogy így fejezzem ki magam, finomítani. Mindezek mellett mélységesen hiszek Amerikában. A nemzet nagyságában, Jack Kerouacban és mindenekelőtt a hírszerzésben. Természetesen az Amerikai Egyesült Államok hírszerzése sem tévedhetetlen, de az esetek túlnyomó többségében érdemes odafigyelni arra, amit mondanak.

Most például arra, hogy Észak-Korea perverzióinak egyike, a biológiai hadviselési program már megint szintet lépett. Az eddigi jelentős arzenál olyan anyagokkal egészült ki, mint a himlő vagy a lépfene, és a fegyverként felhasználható baktériumokat, vírusokat és toxinokat géntechnológiával és tömegesen állítják elő az erre a célra szolgáló ipari létesítményekben.

A terjesztésükhöz pedig nem feltétlenül kellenek rakéták, elég néhány divatos drón vagy pár permetezőgép. Ám mivel az utóbbiakat a mezőgazdaságban is használják, az ő megfigyelésük a Facebookon őgyelgőkkel ellentétben egyelőre gyakorlatilag lehetetlen.