Például a magyar nyelv és lélek egyik legjobb ismerője és legszebben, legpontosabban kifejezője, Kosztolányi a legszebb két magyar verssornak ezt tartotta:
Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…
Vajon hányan ismerik a tavalyi bicentenáriumi emlékévben naponta emlegetett, idézett, ünnepelt Petőfi költeményét, amelyben e két sor található? Aligha sokan, hisz nem tartozik az irodalomórákon tanított, ünnepi és más közösségi alkalmakon elővett, elszavalt népies, családi, szerelmes és hazafias-forradalmi-szabadságharcos versei közé. Ez a szokatlanul hosszú és érzelmes, látomásos, ábrándos, nosztalgikus költeménye az 1846 februárjában született Tündérálom. Kétszer is szerepel benne a haldokló hattyú mint a szép, illetve bús emlékezet metaforája.
Miért ez a két legszebb verssor Kosztolányi szerint? Mert a szöveg külső formájában, nyelvében is remekül példázza a gondolatot, az érzést. A hattyú nem repül, nem halódik, nem dalol, hanem száll, haldoklik és énekel. Az emlékezet jelzője a szép, melyen a jajgató hangsúly fáradtan, sokáig megpihenhet. E két verssor mintegy marasztalja a tűnő ifjúságot. Nem akar elmúlni, hogy a költő visszatekinthessen rá, ameddig csak lehet. „Maga a vers is lassan száll és hosszan énekel, bennünk.”
Hogy a hattyú motívuma ezen túl milyen fontos volt Kosztolányi számára, az is mutatja, hogy szívéhez közeli társa, egyben múzsája volt Hattyú nevű kutyája, egy bölcs, magyar kuvasz, melynek ködös szemében jóság és örök gyanú van, s őrzi a csöndet mindenek felett. Annyira szerette, hogy verset, cikkeket is írt róla, s Édes Anna című regényében is szerepeltette…
A hattyú mint az emlékezet képe, metaforája sok más költőnknél is felbukkan, gondoljunk például Vajda János egyik legszebb és legismertebb, nosztalgikus-elégikus versére, amit örök, beteljesületlen, végzetszerű szerelme, Gina virtuális emlékkönyvébe írt: „De néha csöndes éjszakán / Elálmodozva, egyedül - / Mult ifjuság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül.” (Húsz év múlva)
Most, hogy a magyar költészet napját ünnepeljük, nekem is volna egy szerény javaslatom a legszebb két magyar verssor kitüntető címére. Ebben is szerepel a hattyú: „
A szent poesis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben.
Berzsenyi, a „lekötött kalóz” költői életműve összegzésében, mintegy végrendeletében (A poesis hajdan és most) egészen különös, különleges metaforában fejezi ki azt, hogy a jelentéktelenné vált jelenben elhalkuló költészetben örök a hattyú némasága.
Verse mégsem fájdalmas hattyúdal, mert a szent poézis szép madara akkor is visszanyerheti még a hangját, ha a költő örökre elnémul.
A rejtélyes, több rétegű, látomásos-látnoki (mai olvasónak bizony elég nehéz) költeménynek derűs a kicsengése, hisz „a szeretet csuda két virági”: a szent poézis és a dicső erény – „a nagy görög nép” örök ideáljai! – hajdani örömünnepének, a volt és vágyott antik harmóniának felidézésével zárul. Berzsenyi szerint ezek – tehát a szeretet, a szépség és az igazság – újra virágba borulásával visszatérhet a jövőben a múlt, és a szent poézis néma hattyúja akkor megint megszólal. Hosszan énekel, bennünk, Kosztolányit ismételve.
Talán ezt sugallja versében a „magyar Horatius”, vagy csupán mi sejtjük, érezzük így?
A hattyú mint toposz, metafora, jelkép, illetve képjel – bár számos nép mitológiájában megtalálható mint az élet madara, a fény, a tisztaság, az őszinteség szimbóluma – az egyetemes irodalomba, festészetbe, zenébe az antik görög mitológiából/kultúrából került be. A női szépség és tisztaság jelképeit: Aphroditét (Venus) és Artemisz (Diana) istennőket is sokszor ábrázolták hattyúval. A görög mitológia egyik legsokrétűbb, napisteni vonásokkal rendelkező istene, Phoibosz (azaz fénylő, ragyogó) Apollón madaraként is számon tartották, mivel a fény istene csak tavasztól őszig tartózkodott az Olümposzon, a téli hónapok idejére hattyúk vontatta arany szekerén a hüperboreoszok északi, sötét és fagyos földjére vonult vissza.
Ennek a toposznak másik híres változata a kelta mondában szereplő Grál-lovag, Lohengrin (Parsifal fia), aki például Wagner híres operájában a Schelde-folyón egy hattyú vontatta csónakon érkezik Elsa brabanti hercegnő becsületének megmentésére. A hattyú húzta lovag/hattyúlovag egyik különleges, látomásos képe Dsida Jenő (Szőcs Géza által a 2000-es évek elején felfedezett) remek versében olvasható:
Pasztell-fellegen fekszem úszva: / tovaszálló lágy álomágy, / túl mindenen. Két hattyu húzza. / Körül nagy kékség. Tiszta semmi. / Kezemet sóhaj lengeti. / Most minden dolgom: így pihenni. / Körülöttem sok gyöngyvirág, / ibolya, nárcisz, orgona, / hóvirág, szegfű, gyöngyvirág. / Hogy a két hattyu húzni bírjon, / hab lettem én is. Hópihe. / Amen, amen. Anyám ne sírjon.
Visszatérve a haldokló, illetve néma hattyú motívumra, a hattyúdal toposzának eredete alighanem a múlt feneketlen kútjának mélyén található. Azonban az antik kultúra szerelmese, Berzsenyi pontosan tudta, hogy már Homérosz 21. himnuszában is szó van az énekes hattyú hangjáról, valamint Aiszkhülosz is utalt a hattyúnak a szépsége mellett másik nagyon jellegzetes tulajdonságára, „hogy megérzi közeledő halálát, és csodálatos énekben fejezi ki szomorúságát”. Szókratész szerint a hattyú nem bánatában énekel, hanem dala a túlvilági boldogság előérzete. Ovidius így ír: „végső, bús panaszát haldoklón zengi a hattyú”. Egy későbbi példa a Carmina Burana néven ismert középkori versgyűjtemény-kódex – amit Carl Orff zenésített meg az 1930-as években – Haj, keservek! (Eia dolor!) című verse, melyben így szerepel: „Haj, keservek! / Most felejtlek, / s énekem zeng, / haldokló hattyú dala.”
Ismert, hogy a hattyú nem az énekesmadarak közé, hanem a lúdalakúak rendjén belül a récefélék családjába tartozik, és hat faja közül csak a (hazánkban ritkán előforduló) énekes hattyú lehet annak a legendának az alapja, hogy a haldokló hattyú még egyszer, teljes erejéből és különösen szépen énekel pusztulása előtt. A. E. Brehm, a világhíres XIX. századi német természettudós írja Az állatok világa című korszakos művében a hattyúk életmódjáról, hogy e madár akkor hallat mélabús kiáltást, amikor a jégkéreg a tengerpart csekély vizeit már elzárta, s a hattyúk a mély vízbe szorultak. Van, aki e sokszólamú panaszhangokat harangok vagy fúvóeszközök hangjához hasonlította. „Ez a sajátságos ének valóra váltja a mondának tartott hattyúdalt, amely e szép madaraknak gyakran valóban haláléneke; ha ugyanis a mély vízben nem képesek táplálékukat elérni, az éhségtől csakhamar annyira elbágyadnak, hogy nem bírnak már melegebb tájakra szállani és gyakran a jég közé fagyva, haldokolva vagy holtan találhatók. De panaszos szavukat életük bezártáig hallatják.” Sokak szerint azonban a haldokló hattyú elbűvölő éneke a természettudományi koholmányok közé tartozik. Például Herman Ottó, „a madarak atyja” (aki még a nagy Brehmet is okította!) Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és a magyar népköltészet madárvilágának vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a magyar költőknél a hattyúmotívum ingadozó, homályos, és leginkább hasonlatként szerepel. Szerinte költőink szeme előtt valószínűleg a szelídített, kerti tavainkon élő bütykös orrú hattyú lebegett, amelynek színe fehér, de a hattyúdalra nem képes.
Csakhogy a líra (mint József Attila írta) logika, de nem tudomány. Sőt, tegyük hozzá, sokszor nem is logikus. Hanem képzeletbeli, rapszodikus, titokzatos.
A hattyúdal mint a halál, haldoklás előjele, szimbolikus „kísérőzenéje” természetesen nem csak a már említett Petőfi-költeményben szerepel. Az 1844-ben, azaz huszonegy évesen írt Hattyúdalféle című verse a halál közelségében vergődő lírai ént mutatja be, aki korábban sokszor kívánta a halált, de amikor már közeledik, mégis elhessegetné.
De én azt mondom, társaim, / Hogy engem ne gyászoljatok; / Természetünktől az elüt – / Mert tudjátok, velem együtt, / Ti mind víg fickók voltatok. / Jertek ki hozzám legfölebb, / S ha állotok / sírom körűl: / Vigan hangoztassátok itt / Holt cimborátok dalait / A múlt idők emlékeűl!
Madách Imrének is van egy Hattyúdal című költeménye, amelynek lírai énje a bús világtól búcsúzik, annak reményében, hogy a halálban édesebb sorsra lel. Reviczky Gyula Beteg vagyok című versének Hattyúdal az alcíme. Juhász Gyula költeményeiben is megjelenik a hattyú halálának/dalának motívuma. Például: „Beteg hattyú most próbál énekelni, / A táj halott. Megborzong szép nyaka / És átöleli mély, mély éjszaka!” (Meghalni szépen…) Babits Az Olt partján című, 1909-ben írt versének utolsó versszaka így szól: „Igen! s most lángfolyón a hattyuk fürdenek / s hullatják tollukat, mint égő fürtöket, / hull az égő fehér, lángezüst színű toll / igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol.”
Hull az égő fehér, lángezüst színű toll / igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol
– szerintem akár ez is benevezhet a legszebb két magyar verssor parnasszusi versenyébe.
A tizennyolc éves József Attila „szent, éhes lelkét” haló hattyú vergődéséhez hasonlította: „Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség, / Mint vadludat rozsdás vessző találja, / Ne sírj, dalold el híres éneked, / Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!” (Pünkösd előtt)
Arany János a Vojtina ars poétikája és a Poétai recept című versében a hattyút, illetve hattyúdalt mint a költészet egyik elemét, egyfajta költői lexikon egyik szavát szerepelteti, aminek jelenlététől a versfaragók, a dilettáns költők versei még nem válnak igazi költészetté. Ahhoz idea: eszme – a való égi mása – kell, nem szó, nem modor, tanítja. De a hattyúdal nemcsak híres poétikai tankölteményében szerepel, hanem az egyik legszebb és legmegrendítőbb magyar hazafias versben, melyet a Toldi költője 1851-ben, nem sokkal a szabadságharc leverése és megtorlása után, a Habsburg-önkényuralom legsötétebb idején írt:
De bár fogy a nép és hazája pusztul, / És a jövendő hallgat, – nem felel, / Bár keble csak bánat dalára buzdúl: / Honát a költő mégse’ hagyja el; – / És, mely alélt hattyú gyanánt / Várja magára a halált – / Ő nemzetének hattyuéneke, / Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.
A költő hazája című versben a hattyúének a fogyó nemzetével, pusztuló hazájával azonosuló költő halált váró, bánatos dala, aki honát mégse hagyja el, mert ez a sorsa, ez a missziója. Hű marad, haldoklik és énekel. A szent poézis néma hattyúja nem vándormadár – „lassan száll és hosszan énekel, bennünk”.
