A hattyú mint toposz, metafora, jelkép, illetve képjel – bár számos nép mitológiájában megtalálható mint az élet madara, a fény, a tisztaság, az őszinteség szimbóluma – az egyetemes irodalomba, festészetbe, zenébe az antik görög mitológiából/kultúrából került be. A női szépség és tisztaság jelképeit: Aphroditét (Venus) és Artemisz (Diana) istennőket is sokszor ábrázolták hattyúval. A görög mitológia egyik legsokrétűbb, napisteni vonásokkal rendelkező istene, Phoibosz (azaz fénylő, ragyogó) Apollón madaraként is számon tartották, mivel a fény istene csak tavasztól őszig tartózkodott az Olümposzon, a téli hónapok idejére hattyúk vontatta arany szekerén a hüperboreoszok északi, sötét és fagyos földjére vonult vissza.
Ennek a toposznak másik híres változata a kelta mondában szereplő Grál-lovag, Lohengrin (Parsifal fia), aki például Wagner híres operájában a Schelde-folyón egy hattyú vontatta csónakon érkezik Elsa brabanti hercegnő becsületének megmentésére. A hattyú húzta lovag/hattyúlovag egyik különleges, látomásos képe Dsida Jenő (Szőcs Géza által a 2000-es évek elején felfedezett) remek versében olvasható:
Pasztell-fellegen fekszem úszva: / tovaszálló lágy álomágy, / túl mindenen. Két hattyu húzza. / Körül nagy kékség. Tiszta semmi. / Kezemet sóhaj lengeti. / Most minden dolgom: így pihenni. / Körülöttem sok gyöngyvirág, / ibolya, nárcisz, orgona, / hóvirág, szegfű, gyöngyvirág. / Hogy a két hattyu húzni bírjon, / hab lettem én is. Hópihe. / Amen, amen. Anyám ne sírjon.
Visszatérve a haldokló, illetve néma hattyú motívumra, a hattyúdal toposzának eredete alighanem a múlt feneketlen kútjának mélyén található. Azonban az antik kultúra szerelmese, Berzsenyi pontosan tudta, hogy már Homérosz 21. himnuszában is szó van az énekes hattyú hangjáról, valamint Aiszkhülosz is utalt a hattyúnak a szépsége mellett másik nagyon jellegzetes tulajdonságára, „hogy megérzi közeledő halálát, és csodálatos énekben fejezi ki szomorúságát”. Szókratész szerint a hattyú nem bánatában énekel, hanem dala a túlvilági boldogság előérzete. Ovidius így ír: „végső, bús panaszát haldoklón zengi a hattyú”. Egy későbbi példa a Carmina Burana néven ismert középkori versgyűjtemény-kódex – amit Carl Orff zenésített meg az 1930-as években – Haj, keservek! (Eia dolor!) című verse, melyben így szerepel: „Haj, keservek! / Most felejtlek, / s énekem zeng, / haldokló hattyú dala.”
Ismert, hogy a hattyú nem az énekesmadarak közé, hanem a lúdalakúak rendjén belül a récefélék családjába tartozik, és hat faja közül csak a (hazánkban ritkán előforduló) énekes hattyú lehet annak a legendának az alapja, hogy a haldokló hattyú még egyszer, teljes erejéből és különösen szépen énekel pusztulása előtt. A. E. Brehm, a világhíres XIX. századi német természettudós írja Az állatok világa című korszakos művében a hattyúk életmódjáról, hogy e madár akkor hallat mélabús kiáltást, amikor a jégkéreg a tengerpart csekély vizeit már elzárta, s a hattyúk a mély vízbe szorultak. Van, aki e sokszólamú panaszhangokat harangok vagy fúvóeszközök hangjához hasonlította. „Ez a sajátságos ének valóra váltja a mondának tartott hattyúdalt, amely e szép madaraknak gyakran valóban haláléneke; ha ugyanis a mély vízben nem képesek táplálékukat elérni, az éhségtől csakhamar annyira elbágyadnak, hogy nem bírnak már melegebb tájakra szállani és gyakran a jég közé fagyva, haldokolva vagy holtan találhatók. De panaszos szavukat életük bezártáig hallatják.” Sokak szerint azonban a haldokló hattyú elbűvölő éneke a természettudományi koholmányok közé tartozik. Például Herman Ottó, „a madarak atyja” (aki még a nagy Brehmet is okította!) Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor és a magyar népköltészet madárvilágának vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a magyar költőknél a hattyúmotívum ingadozó, homályos, és leginkább hasonlatként szerepel. Szerinte költőink szeme előtt valószínűleg a szelídített, kerti tavainkon élő bütykös orrú hattyú lebegett, amelynek színe fehér, de a hattyúdalra nem képes.
Csakhogy a líra (mint József Attila írta) logika, de nem tudomány. Sőt, tegyük hozzá, sokszor nem is logikus. Hanem képzeletbeli, rapszodikus, titokzatos.
A hattyúdal mint a halál, haldoklás előjele, szimbolikus „kísérőzenéje” természetesen nem csak a már említett Petőfi-költeményben szerepel. Az 1844-ben, azaz huszonegy évesen írt Hattyúdalféle című verse a halál közelségében vergődő lírai ént mutatja be, aki korábban sokszor kívánta a halált, de amikor már közeledik, mégis elhessegetné.
De én azt mondom, társaim, / Hogy engem ne gyászoljatok; / Természetünktől az elüt – / Mert tudjátok, velem együtt, / Ti mind víg fickók voltatok. / Jertek ki hozzám legfölebb, / S ha állotok / sírom körűl: / Vigan hangoztassátok itt / Holt cimborátok dalait / A múlt idők emlékeűl!
Madách Imrének is van egy Hattyúdal című költeménye, amelynek lírai énje a bús világtól búcsúzik, annak reményében, hogy a halálban édesebb sorsra lel. Reviczky Gyula Beteg vagyok című versének Hattyúdal az alcíme. Juhász Gyula költeményeiben is megjelenik a hattyú halálának/dalának motívuma. Például: „Beteg hattyú most próbál énekelni, / A táj halott. Megborzong szép nyaka / És átöleli mély, mély éjszaka!” (Meghalni szépen…) Babits Az Olt partján című, 1909-ben írt versének utolsó versszaka így szól: „Igen! s most lángfolyón a hattyuk fürdenek / s hullatják tollukat, mint égő fürtöket, / hull az égő fehér, lángezüst színű toll / igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol.”
Hull az égő fehér, lángezüst színű toll / igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol
– szerintem akár ez is benevezhet a legszebb két magyar verssor parnasszusi versenyébe.
A tizennyolc éves József Attila „szent, éhes lelkét” haló hattyú vergődéséhez hasonlította: „Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség, / Mint vadludat rozsdás vessző találja, / Ne sírj, dalold el híres éneked, / Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!” (Pünkösd előtt)
Arany János a Vojtina ars poétikája és a Poétai recept című versében a hattyút, illetve hattyúdalt mint a költészet egyik elemét, egyfajta költői lexikon egyik szavát szerepelteti, aminek jelenlététől a versfaragók, a dilettáns költők versei még nem válnak igazi költészetté. Ahhoz idea: eszme – a való égi mása – kell, nem szó, nem modor, tanítja. De a hattyúdal nemcsak híres poétikai tankölteményében szerepel, hanem az egyik legszebb és legmegrendítőbb magyar hazafias versben, melyet a Toldi költője 1851-ben, nem sokkal a szabadságharc leverése és megtorlása után, a Habsburg-önkényuralom legsötétebb idején írt:
De bár fogy a nép és hazája pusztul, / És a jövendő hallgat, – nem felel, / Bár keble csak bánat dalára buzdúl: / Honát a költő mégse’ hagyja el; – / És, mely alélt hattyú gyanánt / Várja magára a halált – / Ő nemzetének hattyuéneke, / Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.
A költő hazája című versben a hattyúének a fogyó nemzetével, pusztuló hazájával azonosuló költő halált váró, bánatos dala, aki honát mégse hagyja el, mert ez a sorsa, ez a missziója. Hű marad, haldoklik és énekel. A szent poézis néma hattyúja nem vándormadár – „lassan száll és hosszan énekel, bennünk”.
