Demokráciákban gyakorta konkrétan felmerül a kérdés, hogy mi a fontosabb: a szólásszabadság vagy a nemzetbiztonság? Aztán az adott esetre vonatkozóan eldöntik és passz. A felhasználó világ szeme most ez ügyben is éppen Amerikán, és úgy fest, egy darabig még meresztgetheti. A TikTokról van szó, és arról, hogy tíccsák be – pontosabban tiltsák ki – az alkalmazást az Egyesült Államokból, vagy inkább mégsem, de ha igen, akkor hogyan.
A dilemma felbukkanásának oka egyértelmű, a TikTok kínai fejlesztés. A többi kissé bonyolultabbnak tűnik. Először is, a tiltásra vonatkozó jogszabályt egy úgynevezett salátatörvényben hagyta jóvá a szenátus, olyan további „szereplők” társaságában, mint az Ukrajnának és Izraelnek szánt segély. Külön nem lehetett vacakolni vele.
Így a helyzet most az, hogy a törvény életbelépése után a kínai anyavállalat arra kényszerülhet, hogy eladja a boltot. Amennyiben ezt nem tenné meg, akkor jöhet a betiltás. Az üzlet lebonyolítására kapnak kilenc hónapot, ami egy alkalommal három hónappal meghosszabbítható, így jön ki az egy év, közben meg mehet a jogászkodás.
A helyzetet tovább cifrázza, hogy az értékesítéshez meg kell szerezni a kínai kormány hozzájárulását is, ők meg majd nyilván kitalálnak még valami érdekeset, amire álmában sem gondolt a mintegy 170 millió felhasználó, miközben húsz másodpercben rögzítette a macskája nyaralását. Viszont és ugyanakkor menekülési útvonal lehet még a törvény megtámadása, mégpedig nem másra, mint a szólásszabadságot kimondó első alkotmánymódosításra, amit Amerikában igencsak komolyan vesznek. Ezt a jogot aztán felülírhatják bizonyos nemzetbiztonsági aggályok és göröghet tovább a procedúra, ha nem is a végtelenségig, de egy újabb jelentős problémahalmaz feltűnéséig bizonyosan.
Mondjuk egy másik, a szólás-, alkotói és művészi szabadságot enyhén szólva ignoráló csomag máris itt van a nyakunkon. Olyan nagy meglepetést nem okozott, de definiálhatjuk úgy, mint a hülyeség diadalát. Már Lenin elvtárs is megmondta, hogy a bolsevikoknak valamennyi művészeti ág közül a legfontosabb a film, és úgy tűnik, a mondás azóta sem veszített aktualitásából.
Mert úgy alakult történelmileg, hogy ezentúl csak olyan művek kaphatják meg a legjobb film Oscar-díját, amelyek így vagy úgy, de inkább így és erősen kötődnek valamely hátrányos helyzetű, alulreprezentált csoporthoz.
A továbbiakban kizárólag olyan filmmel lehet pályázni az elismerésre, amely az amerikai filmakadémia által meghatározott négy „reprezentációs és befogadási norma” közül legalább kettőnek maradéktalanul megfelel.
Pontosítsunk. Alulreprezentáltak az LMBTQ-emberek, a nők, a színes bőrűek, a valamely etnikumhoz tartozók, a siketek, a testi vagy szellemi fogyatékossággal élők. A számukra lehetőséget biztosító és egyben a győzelem esélyét megcsillantó kritériumok. Egy: a film témájában vagy a színészek között fellelhetők ilyen emberek. Kettő: kreatív pozícióban vannak ilyen emberek. Három: a stáb fizetett gyakornoki vagy képzési programot biztosít ilyen embereknek. Négy: a film marketingtevékenységében munkálkodik egynél több ilyen ember. Az ötöt a szádra ne vedd.
Ezen a ponton vérző szívvel bár, de a jó ízlés nevében lemondok arról, hogy részletesen érzékeltessem, milyen felállású mozidarab lenne a tuti befutó, pedig lennének ötleteim a világosítók számomra és a mű szempontjából teljesen érdektelen származásáig és szexuális orientációjukig bezárólag.
Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy az esélytelenek nyugalmával készülődhet bárki a megméretésre, akinek fehér, heteroszexuális, középkorú, földanya-abuzáló, focirajongó férfiak életéről támadna kedve filmet készíteni. És az is, hogy normakészítőék nem normálisak. Az Oscar-gálát meg nézegessék ezentúl a diszkriminációt kedvelő alulreprezentált alvászavarosok.
Mindeközben a hülyeség utánpótlása folyamatosnak tűnik. A legnagyobb amerikai egyetemek jelentős részére gondolok mint bázisra.
Azzal persze nincs is baj, ha az egyetem nem csupán az ismeretek megszerzésének és az ismerkedésnek pompás terepe, hanem a lázadásé is. Mert mikor lázadozzanak a népek, hetvenéves korukban? És mindig van mi ellen. Bár ez is olyan furcsa mostanában, ebben a kifordított világban.
Az embernek gyakran olyan érzése támad, mintha a konzervatívok lennének a valódi lázadók. Szegény balos egyetemistáknak viszont nem egyszerű. Mégsem lázadhatnak a woke, a cancel culture és a többi baromság ellen. Az egyre keskenyedő sávban marad Izrael. Antiszemita egyetemi lázadónak lenni valóban különleges státus, tömegével legutóbb a Harmadik Birodalomban volt keletje.
