Hamvas Bélában – többek között – az a legbámulatosabb, hogy bonyolult ontológiai fejtegetések helyett szabatosan és érthetően mutat utat mindannyiunknak. És amit elmond, a művészetről és az emberről is szól, hiszen fogalmaink tisztázása, helyzetünk feltérképezése nélkül szellemi szabadság sem létezik.

„Az embernek nem környezete van, hanem világa. Az ember világa nem valamely földrajzi hely vagy nép, vagy osztály vagy faj, vagy vallás vagy világszemlélet, hanem az egész teremtett kozmosz, éspedig lélek- és szellemvilágával együtt, vagyis az egész természet. Az ember mindig egész. A szociális hétköznapon az életfenntartás, a becsvágy, a siker, a szenvedélyek, az ösztönök, a rajeszmék, a kényszerek, a megalkuvás, az alkalmazkodás temperatúrájában ennek az egésznek kibontakozására nincs sem mód, sem alkalom. De: a létezés hevében (alkotás) minden ember olyan egészként viselkedik és gondolkozik és ítél és értékel és beszél és cselekszik, amely egésznek birtokában van az egész egyén, vagyis nem a tulajdonságoktól határolt környezet, hanem a világ. S amikor az ember élettervét alkotja, tekintet nélkül a képességre, a műveltségre, a tudásra, a fajra, a nemre, a korra, a vallásra, a helyre, az egész bázisára épít. Az emberben a létezés egészének jelenléte nem kivételes és nem kivételezett, és semmiféle kívülről adott körülménytől nem függ. A körülmény legfeljebb arra lehet és van befolyással, hogy az egész jelenlétéről való tudat igen vagy nem, hogyan és mikor bontakozik ki. Az egész állandóan jelen van, éspedig szüntelenül és minden pillanatban. Ezt az embernek nem tehetsége és nem műveltsége növeli, és nem kivételesek birtoka, és nem tudás kérdése. Az emberi létezés annyi, mint az egész létezés állandó jelenlétében és esedékességében lenni.”

Amennyiben – Hamvassal szólva – nem környezetünk, hanem világunk van, ha egészként létezünk, sőt a teljes létezésben kell teret foglalnunk, akkor létezésünk metaforájának, a művészetnek is pontosan ez adja a belső logikáját. Az ellenkultúra rémítő tézise, miszerint voltaképpen minden művészet, amit kikerekítünk magunknak a légüres térből – hamisság. Ürességből ugyanis képtelenség tartalmat kerekíteni, a művészet mindig a teljességet öleli át. Arra reflektál, arra emlékeztet, meglévő ítéleteinket, prekoncepcióinkat, tudásunkat beleilleszti a valóságba. Más szóval: a szakrális harmóniát állítja vissza, igyekszik összerendezni azt, ami hajdan összetartozott, de időközben darabokra tört. 

Aki ezt nem tudja, nem művész, hanem mutatványos. Való igaz, hogy jó mutatványosnak születni kell, de a szórakoztatás mégsem művészet, mindössze tudósítás átmeneti kedélyállapotunkról. Nem a teljes egész, hanem pusztán részlet. Ezért mondja tehát Hamvas a művészeti alkotásról – ismételjük meg újra –: „a létezés hevében (alkotás) minden ember olyan egészként viselkedik és gondolkozik és ítél és értékel és beszél és cselekszik, amely egésznek birtokában van az egész egyén, vagyis nem a tulajdonságoktól határolt környezet, hanem a világ.” Minden esztétának, minden művészettörténésznek, minden kritikusnak meg kellene tehát értenie, hogy a művész csakis a világot ábrázolhatja, nem pedig a környezetet. Legalábbis ha arra szegődik, hogy az ellenkultúra helyett az egészet, a tiszta művészetet követi, és igyekszik kimondani valamit az igazságból, a valaha széttöredezett cserépdarabokat pedig időről időre összeilleszti.  

Mindazok pedig, akik befogadják a művészeti alkotást, valójában az egész meglétére vagy hiányára reagálnak, amikor ítéletet mondanak. A teljesség reflexiója a kulcs, és ha ez hiányzik az alkotó kelléktárából, akkor csakis a töredezettséget érezzük abban, amit létrehozott. A végeredmény izgalmas, érzéki, különös, egyedi, sok minden lehet, csak éppen a kulcs, a megfejtés hiányzik. Hiszen Lucifer megmutatja nekünk az egész világot, csak éppen nem birtokol semmit, mert a szakrális dimenzió nem az övé. Ő csak a látszat, az ígéret, a vágy és a lehetőség – mi azonban az egészet akarjuk, mert egészek vagyunk magunk is. A kulcs tehát Istené, ő a Teremtő, mindenben övé az utolsó szó. A titkok titka talán csak annyi, amit József Attila megtapasztalt: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot.” Aki ebben hisz, sorsa teljességében létezik.

Létezésünk végső titkáról semmit nem tudunk, de földi életünk legfontosabb számvetése, hogy az egészhez tartozunk, és soha nem vagyunk egyedül. A szakralitás tehát a művészet lényege. Nem vigasztalás vagy remény, hanem tudás, téren és időn átívelő, örök útitársunk.