Meddig él az ember? A tudomány, a biológia válasza: nagyjából 120 év a plafon. Ez az emberi faj maximális élettartama. De minket most konkrétan az egyes ember érdekel.
Vajon jó lenne előre tudni, hol a vége? Akkor máshogy viselkednénk?
Próbálnánk mindenáron, tudatosan elkerülni a halált? (Mint a gimnazisták a Végső állomás című filmben.) Vagy beletörődnénk, hiszen úgysem lehet rajta változtatni, és ettől elvesztenénk minden motivációnkat? Vagy buliznánk, mintha nem lenne holnap, hogy az utolsó pillanatig kihasználjunk minden időt és lehetőséget?
Valószínűleg hol így, hol úgy viselkednénk, és az elménk ebbe rövid úton beleőrülne. Úgyhogy egyáltalán nem baj, hogy sejtésünk nincs róla, mikor üt az utolsó óra. Mégis, egy nagyon merész gondolattal azt mondom: valami fogalmunk mégiscsak lehet róla, mikor száll el belőlünk az élet. Mert ez nem csak úgy akármikor, random módon történik. Hanem? Isten akaratára? Részben. De Isten akarata egybecseng a saját akaratunkkal, lelki utunkkal, sorsfeladatunkkal is.
Kezdjük kicsit messzebbről, szó szerint az elejéről, azaz a születéstől.
Minden vallás szerint az ember valamilyen céllal születik „le” a Földre. A különböző szakrális filozófiák, transzcendens eszmék között lehetnek markáns eltérések. A keleti gondolkodás mindenben körforgást, ciklikusságot lát, a nyugati hitrendszerek viszont linearitást, ahol minden és mindenki egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Az viszont minden vallásra, és úgy általában mindenfajta spirituális gondolkodásra jellemző, hogy az embernek a fizikai test mellett szellemiséget, lelket is tulajdonít.
Ráadásul a kettő nem ugyanaz. A szellem a fejben „lakik”, a lélek a szívben. A szellem valamit alkotni, létrehozni akar; a lélek pedig „csak lenni”, beteljesedni, szeretetben, harmóniában létezni a világgal és önmagával. A lelkünkkel tapasztaljuk meg a földi életet, a szellemünkkel kapcsolódunk Istenhez (és persze legvégül mindkettő hozzá szeretne eljutni).
A lét mindig valamiféle hármasságban jelenik meg. Ott a szentháromság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Freudnál: az ID, az ego és a szuperego. Hétköznapi bontásban: test-lélek-szellem. Az élet úgy néz ki, hogy a szellem valamilyen célt el akar érni, a lélek valamit meg akar tapasztalni, ezért testet ölt. Ahogy azt Isten fiaként Krisztus is tette. Ahhoz, hogy megváltsa bűneitől az emberiséget, először emberré kellett válnia. Neki ez volt a sorsfeladata.
Minden embernek van sorsfeladata. Ez nem feltétlenül valami magasztos, nagy dolog. Nem is a szó szoros értelmében vett feladat. Hanem önmagunk ki- és beteljesülése.
A sorsfeladat egy cél, de maga a bejárt út is. A hinduknál ez a karma, a taoistáknál maga az út (a tao), az ábrahámi vallásoknál pedig Isten akarata. A végrehajtáshoz (az úthoz) kapunk Istentől egy személyiséget is (ami az ember lelkét, szellemét és testét áthatja, és azokat egységgé teszi), és ez sokszor ellentmondó tulajdonságokkal van teli.
Kapunk egy csomó képességet, de gátakat is. Van, aki nagyon szeretné kifejezni magát, a benne lévő mélységeket, de ez nehezen megy neki. Van, akinek ez könnyen megy, mégis az a sorsfeladata, hogy csendesen szolgálja az emberiséget.