Olvasom a Magyar Nemzet május 8-i számában, hogy mit mondott Magyar Péterről Dömötör Csaba az Origónak adott interjúban: „Az, aki a saját feleségét politikai dobbantási célból lehallgatja, egyetlen jól hallható kérdést vált ki mindenkiben: milyen ember az ilyen?” A Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára talán az egyik legtalálóbb jellemzést adta a baloldal új messiásáról, annyival inkább, mert a lehallgatás tényét és célját a „diktafonos ember” maga sem tagadja. Mégis, fel kell tennünk azt a kérdést is: milyen emberek a követői közül azok, akik ezt tudják róla, és ezzel együtt elfogadják? Akik sajnos nem tartoznak bele a mindenkibe, csak ha ezen minden tisztességes embert értünk.

Itt ugyanis van egy éles cezúra az emberek között: „én is megtenném” – „soha nem tenném meg”. És mivel indokolják az első csoporthoz tartozók az erre való hajlandóságukat? Alighanem azzal, ami a közösségi médiában megjelent kommentekben is olvasható: a cél (mármint a Fidesz–KDNP-kormány vágyott megbuktatása) szentesíti az eszközt! Mert ők még itt tartanak. A pártállami, egyáltalán: a totalitarizmusra jellemző ideológiánál. Amivel megpróbáltak megideologizálni minden politikai motivációjú aljasságot, a tömeggyilkosságoktól a kínzással kicsikart vallomásokig. Mert „ez harci kérdés, kispolgári moralizálással megközelíthetetlen és megoldhatatlan”. (Karinthy Ferenc Töredék című, az ötvenes évek koncepciós pereinek légkörében fogant rendszerkritikus novellájának egyik – átmosott agyú – szereplőjét idéztem.)

Vajon milyen családi és társadalmi szocializációban részesültek – akár felmenőiken keresztül – azok az emberek, akik ma is úgy tekintenek az erkölcsi törvények „elvszerű” megszegésére, mint a politikai harcok legális eszközére? Akiknél ez úgyszólván hétköznapi rutin? Erről Hankiss Ágnesnek a Valóság című folyóirat egyik számában 1981-ben megjelent cikke jut eszembe, amely a már bomladozó pártállami diktatúra egyik kiéleződő dilemmáját villantja fel: „A tömegek logikája a morális logika, a politikai logika pedig a maximális nyereségre játszás logikája, ám ha a kettő között túl nagy a szakadék, akkor a társadalmi azonosulás válságba kerülhet.”

Elég valószínűnek látszik, hogy a Magyar Péterrel azonosulók számára a morális logika nem létezik, mert vagy soha nem is létezett, vagy eredményesen mosta át az agyukat – akár felmenőiken keresztül is – a kommunista diktatúra ideológiája. Amelyet sikerült nekik magukkal hozni, átmenteni a rendszerváltás utáni negyedik évtizedre is.

Borítókép: Magyar Péter (Fotó: Koszticsák Szilárd)