Az Európai Unió története és főként utolsó ciklusa elsősorban a konfrontációról szólt. Az ellentétek időnként elfogadhatatlan szinten jelentek meg az európai bürokrácia és egyes tagországok között. Magyarország, Lengyelország, néha Szlovákia, Csehország időszakos vitája az újabb és újabb életidegen uniós szabályok kiváltotta ellenkezésből fakadt. A rendszeresen újrakezdődő kötélhúzás elsősorban taktikai értékű volt, és nem érintette az unió alapvető jövőképét. Vagyis a stratégiát – a közösségre és annak működési gyakorlatára vonatkozóan – senki nem kérdőjelezte meg, hiszen a viták hátterében alapvetően objektív törvényszerűségek jelentek meg, legalábbis szerettük volna ezt hinni. Többnyire az volt a konklúzió, hogy az érdekellentétekben a vitapartnerek egymást tisztelve, nyilván ideológiai hátterüket vagy elfogadható politikai értékeiket képviselve vesznek részt.
A klasszikus értelmezésben értékrendek – jobb és bal, konzervatív és liberális – csaptak össze a meggyőződésüket képviselve, saját igazságuk által felvértezve.
Mivel ritkán létezik két igazság egy időben, az érthetőség kedvéért álljon itt az igazság definíciója: „Az igazság, egyben a legvitatottabb a filozófiai fogalom, a valóság ellenőrizhető tényei és az erről szóló állítások megfelelése egymásnak.”
Hogy miért türemkedik ide az igazság definíciója? Mert ha objektív alapról kívánjuk visszanézni az unió elmúlt öt évét, és megfigyeljük a jelenlegi választást követő állapotokat, kiderül, hogy az apparátus értékrendjében szó nincs az objektivitásra törekvésnek még csak a szikrájáról sem.
Az Európai Unió jelenleg szubjektív akaratok megtestesítője. Az operatív hatalmat és vezetést megszerző egyének saját érdekük kiszolgálására „felesküdött” közösséggé alakultak át, ahol a viták nem Európa érdekeiről és a tagországok szerepéről szólnak, hanem politikusoknak álcázott lakájok akaratáról. Olyan személyek állnak az Európai Unió élén és akarják folytatni a kontinensünk tönkretételét, akik még saját korábbi anyaországaik érdekeit is képesek voltak figyelmen kívül hagyni.
Ebből a megvilágításból az nem is lényeges, hogy ezt azért teszik-e, mert így érzik jól magukat, vagy ily módon szolgálják a globáltőke céljait.
A kialakult képlet miatt a helyzet és a jövőkép nem egyszerűen válságos, hanem kilátástalan. Felmerül az alapkérdés: hogyan tovább, unió?
A választ nehezítik – más megvilágításban könnyebbé tehetik – a júniusi választások eredményei, amelyek jó néhány országban jelezték, hogy mit nem szeretne Európa népe, amit viszont a brüsszeli „demokrácia” figyelmen kívül akar hagyni. Például azzal az arcátlan trükkel, hogy az új Európai Parlament megalakulása előtt vezető beosztások odaítéléséről alkudoznak minden szégyenérzet nélkül.
Más kérdés, hogy a tagországok némelyikében – Németországban, Franciaországban vagy éppen Belgiumban – az uniós választás eredményei miatt belpolitikai válságok alakultak ki. Van, ahol új parlamenti választásokat is ki kell írni, hogy az adott országban világossá váljon, milyen politikai értékrendet, irányt kívánnak a választópolgárok.
Ugyanakkor nem igazán esett szó arról, hogy kik alkották az opponálók többségét. Milyen társadalmi csoport volt az, amelyik leginkább elutasította a brüsszeli bürokrácia eddigi gyakorlatát és annak következményeit? Talán nem is meglepő módon
a fiatalok jelezték, hogy az egyesülni kívánó európai struktúrában és annak ideológiai hátterében képtelenek a normális élet kialakítására. Egyszerűen úgy érzik, hogy nincs jövőjük, hisz a jelenlegi életüket és azok objektívnek látszó feltételeit a teljes káosz jellemzi. Arról a generációról, olyan korúakról van szó, akik már nem eltartottak, de életkorukból adódóan még nem voltak képesek stabil, saját egzisztenciát kialakítani.
A gyerekeink és unokáink ők, nem pedig „X”, „Y” vagy „Z” jellel ellátott kategóriák. Ifjú emberek, akik általunk – idősek által – „irigyelt korúak”, de Európa helyzetét és jövőképét nézve elveszejtésre ítélt generáció is egyben. Ráadásul az elfogadhatatlan, betűkkel történő jelölésük is arra a degenerált ideológiára hajaz, amely szeretné elérni, hogy egyre több „kisebbségi” csoportosulás alkossa a civilizált társadalmak szerkezetét, elérve, hogy a nemzeteken belül is fokozódjon a megosztottság minden formája, ahogy a nemzetközi térben már megfigyelhető.
E tény újabb bizonyíték arra, hogy napjainkban a szubjektív akarat felülírja a szükségszerűt és a közösségi, objektív értékeket. A fiatalok láthatóan megelégelték mindezt, és voksaikkal egyértelműen jelezték is. Június 9-én még csak ellene szavaztak, bízva a demokrácia erejében és feltételezve, hogy a változás iránti igényüket a brüsszeli központ tisztségviselői megértik. De holnap,
amikor egyértelműen kiderül, hogy a megszólított hölgyek és urak csak és kizárólag hatalmuk megtartásában érdekelt bürokraták, és fittyet hánynak Európa népeinek érdekeire, nem marad más eszköz a változást akarók számára, mint szétrobbantani az egyre inkább megkövesedett tákolmányt.
A kérdés csak az, hogy mi, az elődök, a szülők vajon megsértődünk-e az „arcátlan” utódaink igyekezetén, vagy belátjuk, hogy amit mi elrontottunk, legalább ők képesek lesznek – legalábbis megpróbálják – rendbe tenni. Engedjük meg nekik, hogy az igazságot ismét az objektív tények összessége jelentse, szemben a magukat kiválasztottaknak tekintők szubjektív akarata helyett. Tüntessék el a normális működést akadályozó egyéni érdekeket. Jó munkát, fiatalok!
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
