Persze felmerül a kérdés: lehetséges ez a nagykoalíció? Kemény dió. A csoportokon belül olyan különbségek vannak, amelyek sokaknak vörös vonalak, például az álláspontok az orosz–ukrán háborút illetően, a szomszédos országok kisebbségei közötti feszültség, vagy hogy a mennyire legyen szabad a piac kérdésköre. Egy nagykoalícióhoz akarat és határozottság kell. 

A másik érdekes kérdés az, hogy mit fog eközben tenni az Európai Néppárt (PPE). Von der Leyen, az Európai Bizottság leköszönö elnöke a választások napján azt mondta, hogy a PPE „védelmi bástyát jelent majd a szélsőjobb és az európai szélsőségek ellen”. Mindez mit jelenthet? Nem elképzelhetetlen, hogy egy nagykoalíciót az establishment pártjai között, vagyis egy nagy összeborulást. Amennyire gyomorforgató ez az opció, annyira el tudom képzelni: egy kicsit sem lennék meglepve, ha a PPE ezt az utat választaná. 

Németországban sem mennek a szomszédba valami hason­lóért: gondoljunk csak a CDU és az SPD közötti koa­lícióra. Várható, hogy a hagyományos pártok az új konzervatív jobboldaltól való félelmükben meglépik majd ezt.

Azonban vannak más, biztatóbb jelek is: a PPE talán képes lenne koalíciót létrehozni az újkonzervatív jobboldali csoportokkal. Nehéz elképzelni, de miért ne? Néhány héttel ezelőtt Von der Leyen azt mondta, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy koalíciót hozzon létre az ECR tagjaival, például Giorgia Melonival, akinek nincs ellenére Ukrajna pénzügyi támogatása és az Oroszország elleni szankciósorozat, valamint szilárd támogatást nyújt Izraelnek. Emellett olyan példák is vannak Euró­pában, ahol ilyen koalíciók már léteznek; például Olaszországban. Spanyolországban regionális koalíciók működnek. Finnországban és Svédországban szintén. És végül Franciaországban, ahol a Les Républicains támogatni fogja Marine Le Pent a parlamenti választásokon, ahogyan ezt a Reconquête is teszi, amelyet Éric Zemmour és Marion Maréchal, Le Pen unokahúga, vezet.

A vereség súlyos volt: Bardella csaknem 32 százalékot szerzett, míg Macron pártja csak tizenötöt. A francia elnök, miután látta a katasztrófát, úgy döntött, hogy feloszlatja a nemzetgyűlést, és előre hozott parlamenti választásokat tűzött ki.

A Macron-projekt tehát mehet a levesbe: odaviszi az illegális és tömeges bevándorlás, a bűnözés, a no-go zónák, a biztonsági helyzet folyamatos romlása. Hányszor is lángolt már Franciaország ebben a hű de szuper liberális korszakban? Úgy tűnik, hogy a francia jobboldal megértette ennek a választásnak a tétjét, és ahogy azt jósoltuk, felsorakozott Marine Le Pen mögé. Ha a jobboldal fölényesen győz majd a meghirdetett parlamenti választásokon is, Macronnak nem marad más választása, mint lemondani. Ha lemond, nem indulhat újra elnökjelöltként. Ne felejtsük, ez Franciaországban ugyanúgy működik, mint az Egyesült Államokban: egy személy csak két ciklusig lehet elnök, utána már nem jelöltetheti magát. És Macron pártja (A Köztársaság Lendületben) Macron nélkül semmit sem ér. Franciaország az egyik főszereplő ezen a nagy európai színpadon, mind gazdasági, mind politikai és geopolitikai szempontból, így tehát úgy tűnik, nagy európai változás kapujában is állunk.

Itt az ideje, hogy megindítsa a kulturális offenzívát, elkezdje megváltoztatni a közvéleményt, hogy a konzervatív eszmék és keresztény értékek megerősödjenek az olasz társadalomban. Meloni olyat tehet, mint Orbán Viktor Magyarországon, vagy ami majdnem sikerült a PiS-nek Lengyelországban: a tapasztalatokból tanulva megérteni, hogyan politizál az európai fősodor, és hogy bármely hibával kormányzását elveszítheti, és az establishment visszakaphatja az országot. Ne feledjük Salvinit sem: jó eredményt ért el és jó pozíciót tart.

Régóta nem elég ahhoz, hogy érdemben szóljon bele vele a magyar politikai életbe. A magyarok, az európaiak úgy döntöttek, hogy a woke-őrület helyett a szabadságot, a szuverenitást, a biztonságot, a nukleáris energiát, az európai mezőgazdaságot és az identitás visszaszerzését választják. Európa nem akar az Amerikai Egyesült Államok vazallusa lenni, nem kíván orosz vagy kínai árnyékban álmodozni a szabadságról, nem akarja brüsszeli igában folytatni életét. Európa saját ura akar lenni. Visszahelyezzük a régi kontinenst méltán megérdemelt helyére.

A szerző spanyol politológus, a Filosofía Política projekt alapítója