Jóban voltunk, vagyunk, mégsem értesz bennünket. Azt veted a magyarok szemére – hol máshol, mint a Facebookon, és kinek másnak, mint nekem –, hogy a legnagyobb bajunk a bezárkózás. Valamint hogy nem élünk multikulturális világban, ezért nem ismerünk másokat. Nyilván ezért is nyeri meg újra és újra Orbán a választásokat, teszed hozzá. Végezetül arról is megengedsz magadnak egy mély döfést, hogy együtt kellene élnünk másokkal, akkor megismernénk más népeket, nyelveket, vallásokat. Amíg olvaslak, arra gondolok, nem is annyira velem kellene vitatkoznod, inkább parolázz a magyarországi baloldallal, tekintve, hogy ők pontosan úgy látnak minket, ahogyan te is, onnan, Amszterdam mellől.
Kedves (volt) barátom, mielőtt végleg letiltalak a Facebookról, és örökre száműzlek az életemből, írok azért valamit. Neked szánom, megkapod majd angolul is, de először tegyük közzé lapunkban, magyarul, sokak okulására. Mindenekelőtt azoknak ajánlom az alábbiakat, akik hozzád hasonlóan nem vették észre, hogy
Közép-Európában az ember örökli a multikulturalizmust, nem pedig henceg vele. Igaz, felénk inkább így hívják ezt a komplex viszonyrendszert: kölcsönhatás.
Hogy mi vakok lennénk, elzárnánk magunkat másoktól, történelmünk során ostoba struccként homokba dugtuk volna a fejünket?
Már Árpád és a magyar törzsszövetség is többnyelvű és különböző eredetű törzsekből, népekből, nemzetségekből állt össze. A székelyek, akiknek az eredete nem világos, de legyenek Kárpát-medencei túlélők vagy csatlakozott nép, eredetileg nem a magyar törzsszövetség tagjai. Ma szétszóródva, de lelki egységben őrzik a magyar kultúrát, nyelvet.
Illyés Gyula besenyő leszármazottnak mondta magát, ősei nem szerveződtek modern nemzetté, de itt élnek bennünk, mai magyarokban. Kunok népesítik be Karcagtól Kiskunhalason át Bácsfeketehegyig az alföldi tájat. Jászok feledték el iráni gyökereiket és olvadtak be magyar hazájukba. Palócok és matyók is őrizték és őrzik különállásuk emlékeit. Tatárok, törökök, böszörmények és mások olvadtak fel a magyarságban, itt vannak a családneveinkben és a dűlőneveinkben, békében, egységben.
Németek százezrei foglaltak hazát a Dunántúlon, Erdélyben, az Alföldön, mindenfelé, majd adták át ipari, mezőgazdasági, kulturális tudásukat ennek az országnak. IV. Béla vallon telepesekre bízta az olaszi szőlőt, ott laktak a Burgundia falurészben – ma már Olaszliszkát említünk. Zsidók érkeztek milliószámra, hogy kereskedjenek, szabadon élhessenek, vállalkozzanak. Cigányok járták a Kárpát-medence minden sarkát, hogy muzsikáljanak, vályogot vessenek, kanalakat készítsenek.
Szerb pópa vezette ide népét a török elől, és telepedtek meg a Duna partján. Horvát katolikus menekültek jöttek közénk Boszniából, a török vagy az ortodox többség elől, és lettek magyarrá. Szlovák katonák törtek át az angol Guyon Richárddal a Branyiszkói-hágónál és nyitottak utat a felszabadító tavaszi hadjáratnak. Román parasztok járták el a tapsos táncukat Méhkeréken, és senki sem kérdezte meg tőlük, momentán magyarnak vagy románnak tartják-e magukat.
Arany János megrajzolta a cseh vitézt a Toldival, és bizony, Giskra és Svehla óta is milyen sokszor hadakoztunk vagy éppen barátkoztunk egymással. Lengyeleket bújtattak Hitler elől Horthy Miklós megbízásából magyarok, és olykor összeházasodtunk velük, vagy éppen dzsesszkoncertre jártunk hozzájuk, ők pedig ide tokaji bort inni. Még ti, hollandok is itt éltek velünk – Apáczai Csere János feleségéről, Aletta van der Maetről Ápriliy Lajos írt szép emlékező verset.
Mi, magyar reformátusok több évszázadon át holland egyetemekre küldtük lelkészeinket, teológusainkat, nem hiszem, hogy bármelyik szomszéd országban beszéltek annyian hollandul Kálvin János óta, mint nálunk. Nyilván nem tudod, kicsoda Ruyter admirális, de majd ha utánaolvasol nagy nyitottsággal, befogadó lélekkel, ráébredhetsz, hogy amikor kiszabadította a foglyul ejtett gályarab prédikátorokat, egyúttal a holland–magyar barátság alapjait is megvetette.
Ezek a népek és emberek mind-mind velünk, mellettünk éltek és élnek, egy részük magyarrá lett, és tovább gazdagított bennünket. Minket, magyarokat, akik – szerinted – mit sem tudunk a világ nyitottságáról. És a barátaink voltak, barátaink ma is, ellentétben veled, akinek semmiről sincs fogalma, mégis megbélyegez egy olyan nemzetet, amelyik anyatejjel szívta magába a világ iránti nyitottságot.
Miről meséljek még neked? A sok-sok millió magyarról, aki lendületet adott a világnak? Nem magyar származású, de magyarrá lett olimpiai bajnokainkról, Nobel-díjasainkról, akiket az egész világ ünnepelt? Ember, még a magyar Aranycsapatban is alig akad olyan játékos, akit az eredeti neve, szülei, nagyszülei a magyar nemzethez kötnének – de fontos volt ez, amikor kétszer agyonvertük az angol válogatottat tizenhárom rúgott góllal?
Ostobák volnánk, műveletlenek, a múlt idők nagy vesztesei? Aki a Békés vármegyei Mezőberényben született százhúsz évvel ezelőtt, úgy élte le az életét, hogy magyarul, szlovákul és németül is tudhatott. Te melyik nyelvet beszéled, holland barátom? Rózsa Sándor, a híres rablóvezér – a kor szokása szerint – írni-olvasni nem tudott ugyan, de a periratok szerint a magyar mellett szerbül és németül is jól beszélt. Te beszélsz szerbül?
Kosztolányi, Szabó Lőrinc és sok-sok más írónk, költőnk versfordításai franciából, németből, olaszból, ezer nyelvből gyakran jobbak, nemesebbek, találóbbak, mint az eredeti anyag. Minden egyes magyar ember, aki hazánk feldarabolása után más országban kényszerült felnőni, egyenesen belefolyik a szlovák, román, szerb, horvát, ukrán, osztrák kultúrába, beszéli a nyelvet, a másik oldalról is vannak barátai, rokonai, szomszédai.
Erről is tudtál? Vagy elegendő számodra a sajtótokban világgá repített hazugságok kétes hitele?
Minden, amivé lettünk, a kölcsönhatás erejét dicséri. És azt, hogy a magyarságban eleve létezett valamilyen lelki tartalom, jellemvonás, tartás, amihez érdemes volt végleg odaszegődni. Ezért létezünk ma is itt, Európa közepén. És maradunk is, máris közlöm veled, mert ugyanolyan értékesek, különlegesek és egyediek vagyunk, mint bármelyik más nemzet.
Most tehát, ahogyan előzetesen megígértem, tiltalak. Azt hiszem, nekünk nincs miről beszélni a továbbiakban. Arról azért gondolkozz el, hogy ti mit adtatok a világnak, rendben? Ti mindannyian, az egykori gyarmattartók: angolok, franciák, hollandok, németek, belgák, spanyolok és portugálok. Mert tudod, az általatok meggyilkolt sok-sok tízmillió indián, afrikai, ázsiai ember emléke az égre kiált. Gazdagságotokat pedig annak köszönhetitek, hogy módszeresen kifosztottátok a világot. Ami most körülvesz benneteket, azt nem a nyitottság szülte, hanem a káosz.
Ti ugyanis már régóta nem tudjátok, hogy kik vagytok. Azonkívül semmit sem tudtok a szabadságról, hiszen soha nem is kellett megvívnotok érte. Vagy ha igen, annak már jó néhány évszázada, hajdani barátom. S mit is tudtok a veletek „együtt élő” afrikaiakról, indiaiakról, pakisztániakról, vietnámiakról, törökökről és albánokról? Kerülitek és megvetitek őket, de a bűnnel nehéz együtt élni, ezért inkább kultúremberként tetszelegtek, miközben nálatok bezárkózóbb társadalmat, ridegebb emberi kapcsolatrendszert, sovénabb hozzáállást sehol a világon nem tapasztaltam.
Nem a látszatról beszélek, hanem a valóságról: arról, hogy magatok között valójában mit gondoltok azokról, akikkel együtt kellene élnetek, akiket meghívtatok a hazátokba rabszolgának, mert dolgozni persze már nem tudtok és nem szerettek, inkább bölcselkedtek mások sorsa felett.
Gondolkodj el ezen. Ha jössz, szeretettel várnak közös magyar barátaink, de engem már ne keress. Nincs időm rád, nem érdekel a sorsod, és nem hiszem, hogy bármiről beszélgetnünk kellene ezután.
Tartsuk ehhez mindketten magunkat.
