Németek százezrei foglaltak hazát a Dunántúlon, Erdélyben, az Alföldön, mindenfelé, majd adták át ipari, mezőgazdasági, kulturális tudásukat ennek az országnak. IV. Béla vallon telepesekre bízta az olaszi szőlőt, ott laktak a Burgundia falurészben – ma már Olaszliszkát említünk. Zsidók érkeztek milliószámra, hogy kereskedjenek, szabadon élhessenek, vállalkozzanak. Cigányok járták a Kárpát-medence minden sarkát, hogy muzsikáljanak, vályogot vessenek, kanalakat készítsenek.

Szerb pópa vezette ide népét a török elől, és telepedtek meg a Duna partján. Horvát katolikus menekültek jöttek közénk Boszniából, a török vagy az ortodox többség elől, és lettek magyarrá. Szlovák katonák törtek át az angol Guyon Richárddal a Branyiszkói-hágónál és nyitottak utat a felszabadító tavaszi hadjáratnak. Román parasztok járták el a tapsos táncukat Méhkeréken, és senki sem kérdezte meg tőlük, momentán magyarnak vagy románnak tartják-e magukat.

Arany János megrajzolta a cseh vitézt a Toldival, és bizony, Giskra és Svehla óta is milyen sokszor hadakoztunk vagy éppen barátkoztunk egymással. Lengyeleket bújtattak Hitler elől Horthy Miklós megbízásából magyarok, és olykor összeházasodtunk velük, vagy éppen dzsesszkoncertre jártunk hozzájuk, ők pedig ide tokaji bort inni. Még ti, hollandok is itt éltek velünk – Apáczai Csere János feleségéről, Aletta van der Maetről Ápriliy Lajos írt szép emlékező verset. 

Ezek a népek és emberek mind-mind velünk, mellettünk éltek és élnek, egy részük magyarrá lett, és tovább gazdagított bennünket. Minket, magyarokat, akik – szerinted – mit sem tudunk a világ nyitottságáról. És a barátaink voltak, barátaink ma is, ellentétben veled, akinek semmiről sincs fogalma, mégis megbélyegez egy olyan nemzetet, amelyik anyatejjel szívta magába a világ iránti nyitottságot.

Miről meséljek még neked? A sok-sok millió magyarról, aki lendületet adott a világnak? Nem magyar származású, de magyarrá lett olimpiai bajnokainkról, Nobel-díjasainkról, akiket az egész világ ünnepelt? Ember, még a magyar Aranycsapatban is alig akad olyan játékos, akit az eredeti neve, szülei, nagyszülei a magyar nemzethez kötnének – de fontos volt ez, amikor kétszer agyonvertük az angol válogatottat tizenhárom rúgott góllal?

Ostobák volnánk, műveletlenek, a múlt idők nagy vesztesei? Aki a Békés vármegyei Mezőberényben született százhúsz évvel ezelőtt, úgy élte le az életét, hogy magyarul, szlovákul és németül is tudhatott. Te melyik nyelvet beszéled, holland barátom? Rózsa Sándor, a híres rablóvezér – a kor szokása szerint – írni-olvasni nem tudott ugyan, de a periratok szerint a magyar mellett szerbül és németül is jól beszélt. Te beszélsz szerbül?

Kosztolányi, Szabó Lőrinc és sok-sok más írónk, költőnk versfordításai franciából, németből, olaszból, ezer nyelvből gyakran jobbak, nemesebbek, találóbbak, mint az eredeti anyag. Minden egyes magyar ember, aki hazánk feldarabolása után más országban kényszerült felnőni, egyenesen belefolyik a szlovák, román, szerb, horvát, ukrán, osztrák kultúrába, beszéli a nyelvet, a másik oldalról is vannak barátai, rokonai, szomszédai.

Erről is tudtál? Vagy elegendő számodra a sajtótokban világgá repített hazugságok kétes hitele?

Most tehát, ahogyan előzetesen megígértem, tiltalak. Azt hiszem, nekünk nincs miről beszélni a továbbiakban. Arról azért gondolkozz el, hogy ti mit adtatok a világnak, rendben? Ti mindannyian, az egykori gyarmattartók: angolok, franciák, hollandok, németek, belgák, spanyolok és portugálok. Mert tudod, az általatok meggyilkolt sok-sok tízmillió indián, afrikai, ­ázsiai ember emléke az égre kiált. Gazdagságotokat pedig annak köszönhetitek, hogy módszeresen kifosztottátok a világot. Ami most körülvesz benneteket, azt nem a nyitottság szülte, hanem a káosz. 

Ti ugyanis már régóta nem tudjátok, hogy kik vagytok. Azonkívül semmit sem tudtok a szabadságról, hiszen soha nem is kellett megvívnotok érte. Vagy ha igen, annak már jó néhány évszázada, hajdani barátom. S mit is tudtok a veletek „együtt élő” afrikaiakról, indiaiakról, pakisztániakról, vietnámiakról, törökökről és albánokról? Kerülitek és megvetitek őket, de a bűnnel nehéz együtt élni, ezért inkább kultúremberként tetszelegtek, miközben nálatok bezárkózóbb társadalmat, ridegebb emberi kapcsolatrendszert, sovénabb hozzáállást sehol a világon nem tapasztaltam. 

Nem a látszatról beszélek, hanem a valóságról: arról, hogy magatok között valójában mit gondoltok azokról, akikkel együtt kellene élnetek, akiket meghívtatok a hazátokba rabszolgának, mert dolgozni persze már nem tudtok és nem szerettek, inkább bölcselkedtek mások sorsa felett.

Gondolkodj el ezen. Ha jössz, szeretettel várnak közös magyar barátaink, de engem már ne keress. Nincs időm rád, nem érdekel a sorsod, és nem hiszem, hogy bármiről beszélgetnünk kellene ezután.

Tartsuk ehhez mindketten magunkat.