Bartha szerint tehát – és akkor most alkalmazzuk véleményét mai viszonyainkra – a reformátusságban eleve csonkább a megélt szakralitás, de ha időközben csökken a közös vállalkozási kedv is, a hívek már nem érzik maguknak az egyházukat, hatáskör és befolyás nélkül elidegenednek, ahogyan a politikában szokás. Mindehhez vegyük hozzá, hogy a jelenség a katolikus, más protestáns és zsidó közösségekben is érvényes, tekintve, hogy ők is aggasztó számban fogyatkoznak az országban, ahogyan szerte Európában (kivéve az ortodox kereszténységet, de annak szinten maradása újabb, ebben a terjedelemben megválaszolhatatlan kérdéseket vet fel).

Amit a magam életében tapasztalok a református egyház részleges visszaszorulásában, lelki kiüresedésében, annak több szintje létezik. 

Más szóval: a légkör vagy mérgező, vagy laikusságában zavaró, esetleg egyszerűen zsákutcás lelki munícióval terhes. Hosszasan sorolhatnám a példákat, de nem kívánok túl sötét képet festeni, maradjunk annyiban, hogy mindenre akad példa. Ahogyan arra is, hogy egyházunk vezetői közül sokan fogékonyak a hívó szóra, mások pedig az alapvető erkölcsi kötelességüket sem képesek teljesíteni. Persze, az egyház is „csak” emberekből áll – szokás mondani, és ez igaz is, csakhogy Isten szavával nem ugyanúgy sáfárkodik az ember, mintha valami közönséges anyaggal volna dolga.

Beszélnünk szükséges ugyanakkor arról is, hogy abban a pillanatban, amikor egyetlen keresztyén vagy református is úgy gondol hitére, egyházára vagy gyülekezetére, hogy a sok közül pusztán egy termék a polcon, mindenki leveheti, eldobhatja, másra cserélheti, akkor végzetes hibát követ el. Akkor valóban nem csodálkozhatunk azon, hogy milliószámra tűnnek el köreinkből a hívő emberek, előbb visszaszorulnak a gyülekezeti élettől, majd magát a keresztyén tanítást, annak szakrális tartalmát, életvezetését is elvetik. Pedig a tanítás ugyanaz kétezer esztendeje, egyházunkban pedig fél évszázada. És ez az igazság olyan egyszerű, hogy erre emlékeztetni is szinte felesleges. Mégis ide kell vetnünk, mert Európa ma már határozottan missziós terület, keresztyének tízmillióit szükséges emlékeztetnünk két fontos alapigazságra.

Akinek erről tudása van, erre a viszonyrendszerre alapozza életét, és nem azért, mert szüksége van rá, oda menekül, hanem azért, mert az élet teljességének az Istenről való tudás az alapja. 

Egyik gondolatot sem könnyű elfogadni. Vallásos környezetben nőttem fel, református középiskolába jártam, mégis viaskodom mindkettővel egész életemben. Mégis tudom, nem pedig „csak” hiszem a fentieket, mert – mint időközben kiderült – másképp nem találok választ a valóban fontos kérdésekre.

Modern korunkban a kritikai hajlam felülkerekedett az elfogadáson. 

Mi azonban azt gondoljuk, hogy – a történetesen katolikus – Pilinszky Jánosnak van igaza, aki Popper Péter visszaemlékezése szerint éppen arra mutatott rá, amiről a keresztyén embernek tudnia kell, hogy nincs egyedül, és egyedüli igazodási pontja az isteni kegyelem. Egyházi életünk közösségi és egyéni elrendezése ezzel a felismeréssel kezdődjön, különben még jobban kiüresednek, elárvulnak, megfogyatkoznak közösségeink.

„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a katolikus költő megjegyezte:

– Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat.

– Miért utálsz, János?

– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb. – és összeomlik.

A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”