Csend és hallgatás övezi a KSH újabb adatait, amelyek szerint húsz év alatt 3,4 millióval csökkent a vallásos magyarországi emberek száma. Lényegtelen kozmetikázni a megdöbbentő számsorokat, még akkor is, ha időközben félmillióval kevesebben lettünk az országban.
Elég csak arra emlékeztetni, hogy 2001-ben 7,6 millióan jelezték vallási kötődésüket, míg 2022-ben már csak 4,2 millióan.
A kibeszéletlenség már csak azért is ártalmas, mert önálló következtetések híján különféle álmagyarázatokkal hitegetjük magunkat. Pedig a megdöbbentő statisztikából minden felekezetnek le kellene vonnia a maga következtetését. Reformátusként hadd tegyem meg most én is a saját egyházunkkal, nem mintha egy rövid újságcikkben fel lehetne tárni a kiváltó okokat és a megoldást, de egy gondolatkísérletre mégis társul hívom az olvasót. Már csak azért is, mert a statisztikában azt találjuk, hogy jelenleg a reformátusság alföldi vármegyéi a legvallástalanabbak, míg a katolikus Nyugat-Dunántúlon a legvallásosabbak az emberek.
Bartha Miklós, a hajdani jeles politikus és író 1898-ban írta a református egyházról a következőket (muszáj volna persze hosszasabban is idézni, de maradjunk a legfontosabbaknál):
„A kálvinista lélek vizsgál, összehasonlít és ítél. Bullák, anatémák, kijelentések és syllabusok nem feszélyezik őt. Nem támaszkodik a gyónószék oldalához, hogy megállhasson az istene előtt. Talpán áll, még mikor imádkozik is. Isteni küldetést nem fedez fel sem a püspökében, sem a főgondnokában. Egyházát sem tekinti földöntúli alkotásnak. Az egyik hordta a követ, a másik vetette a téglát, a harmadik faragta a gerendát. Közös lelki buzgóság és közös testi fáradság hozta létre az intézményt. Éppen ezért a saját tulajdonának tekinti azt mindenik. Eljár annak dolgában, viseli terheit, büszke, ha virul, aggódik, ha veszedelem éri – mert hiszen az övé, így örökölte s gondozza, mint minden örökséget, melyhez hagyományok és emlékek tapadnak. De a kötelességérzetnek ez a szelleme csak addig tart, míg az egyházat valóban magáénak tekintheti. Mihelyt az ő vágya, ízlése, szokása, akarata nem érvényesül az ő egyéniségét megillető mértékben: azonnal közömbös lesz az intézmény iránt, sőt elidegenedik attól. Ez nem lélektani kombináció, hanem a való élet igazsága. A politikában is így van. Hatáskör nélkül nincs munkakedv. Befolyás nélkül nincs önkormányzati tevékenység.”