Sok jó szándékú reform vagy oktatási tartalom bukott el, ha az oktatás szereplői nem tudtak vele azonosulni, és írott malaszt maradt vagy eltörölték. Ezzel szemben sokszor előre láthatóan ártalmas kísérleteket végre tudtak hajtani az iskola világában, ellenállás nélkül.
A digitalizáció jelenléte az oktatásba nem bevezetett reform. Fokozatos behatolás, és eleinte nem ellenőrzés nélkül. A korszerű iskola első számú ismérvévé vált a 90-es években a számítástechnikai felszereltség. Amikor egy tanár esküt tesz, hogy tudását „a kor kihívásainak megfelelően” fejleszti, akkor kötelezi magát, hogy alkalmazza a digitális eszközöket, és szaktárgya módszertanát ehhez igazítja. A pedagógusminősítéseknek is ez lett az egyik fontos követelménye.
Nézzük meg a dolgot a diák oldaláról! Mi állt rendelkezésére? A számítástechnika-teremben PC-k, az osztálytermekben pedig csak a saját telefonja. Ha volt. Mert nem lett mindenkinek egyszerre, és nem mindenkinek ugyanolyanok ma sem a lehetőségei. Amikor a járvány alatt beköszöntött a távoktatás, akkor derült ki igazán.
Az okostelefonokkal az iskolába belépett egy olyan valóság, ami eddig nem volt. Egy elleniskola. De akadtak okos iskolák, ahol időben léptek, szülők és nevelők egyetértésével a délelőtti órák teljes időtartama alatt intézményesen kiiktatták az okostelefont, s nem az egyes tanárokra bízták ennek kezelését. Az idő őket igazolta, akárcsak a nyugat-európai és amerikai több évtizedes tapasztalat.
Számomra már régen világos, hogy a digitális kultúrát és az okostelefonos kultúrát el kell választani egymástól, és az iskolai jelenléti oktatásban legalábbis meg kell fontolni, hogy melyikre támaszkodunk. A magam részéről a kommunikációs színterek megkülönböztetését és szétválasztását szorgalmazom. Az iskolában az iskola ellenőrizhető eszközét, a magánéletben pedig a szülő által engedélyezett eszközt kell használni. Természetesen elfogadom, hogy vannak tanár kollégák, akik módszertanilag kimondottan a telefonos alkalmazásokra építenek, és mindezt a legnagyobb szakmai komolysággal teszik. De hadd legyen nekem jogom, hogy a papíron végzett meditatív munka mellett véletlenül se legyen valami mozgalmas és villogó jelenség a közelben, s ennek érdekében kérjem az egész intézmény segítségét.
Ugyanis a tanulás egyik alapvető feltétele a figyelem koncentrálása, amit két lábbal tapos a legfeljebb nyolc másodpercnyi megállásra szoktatott rutin.
A jelenléti oktatásban épp az elmélyült, valamennyi monotóniát kívánó tevékenység az, ami nélkülözhetetlen. Ráadásul ezt csoportban gyakoroljuk, tehát a tárgyra is, egymásra is figyelünk, egymásra építünk. S köszönhetően a technika felelőtlen bálványozásának és a fogyasztói társadalom butaságának, a tanulási képességek terén zuhanórepülésben vagyunk.
Aki évtizedeket töltött az oktatásban, annak a tendencia napnál világosabb. S ezt igazolják a nemzetközi felmérések, sőt már a munka világa is visszajelzést ad az értelmi képességek leépüléséről a digitális nemzedéknél. Lehet tagadni, hogy van generációs probléma, mert az öregek is internetalkalmazók. Csakhogy ők nem ezen nőttek fel, személyiségüket és észjárásukat nem ez alapozta meg, számukra még az iskola iskola volt. Viszont
a munkaerőpiacon megjelent – nem egyes agytevékenységek hiánya, hanem – a gondolkodásra való képtelenség problémája.
Itt állunk egy jogszabály bevezetése előtt, amely az iskolában használható eszközök, így telekommunikációs készülékek használatát fogja szabályozni, némileg korlátozni. Nem látjuk még a részleteket, de tudjuk, hogy a hatás az oktatás szereplőin fog múlni. A gondolkodásukon.
Hallottam egy cinikus diákvéleményt: ebből nem lesz semmi, mert a tanárok többet kütyüznek már, mint a diákok. Igen, valóban elkésett intézkedésről van szó; valóban nem készült fel az oktatásügy erre a technikai kihívásra akkor, amikor kellett volna; valóban megrögzött szokásokba kell vagy kellene most beavatkozni.
Érthetetlen a mi nyugati civilizációnknak az a sajátossága, hogy az égvilágon semmi fenntartással nincs a technikai újdonságokkal szemben. Ha egy gyógyszert forgalomba hoznak, annak kötelező a káros mellékhatásait feltüntetni, de ha mentális, személyiségre ható szórakoztató eszközről van szó, abból minden kötelezettség és megszorítás nélkül lehet üzletet csinálni.
Így van ez, ha a lélekről nem veszünk tudomást, és főleg a gyermeki lélekről nem tudunk eleget. Meg kellene hallani Hal Melinda, Miklya-Luzsányi Mónika, Pöltl Ákos és Uzsalyné Pécsi Rita kis- és nagyobb gyermekekről szóló, minden nevelőhöz intézett intelmeit az internetezés és telefonozás hatásairól, kultúrájáról.
Ami új, az csak jó lehet. Ez az alapállás. Túl kellene lépni az okostelefonozással kapcsolatos babonákon és mítoszokon, s felelősségteljesebben gondolkodni. „A gyermek identitásának része a telefon, és most megfosztják tőle.” Jól nézünk ki, ha neki ez az identitása! „Tiltás helyett alternatívákat kell nyújtani”.
Ja, ha Arany János elég érdekes bír lenni, akkor esetleg versenyezhet a pad alatti akciófilmmel vagy játékprogrammal? Kezdettől fogva azért lett a társadalom a foglya, majd a rabszolgája és nem ura a digitalizációnak, mert rettegett, hogy lemarad a fejlődésben, és nem lesz versenyképes.
És hová lett a versenyképes munkaerő? „Az iskola nem lehet egészen más, mint a valóság.” A kütyü nem a valóság, hanem a virtuális valóság eszköze. A valóságról legyen mondanivalónk!
A diákot érdekli a valóság, és nagyon tájékozott, ha adatokról és ismeretekről van szó. Lehet saját célra manipulálni, utcára kivezényelni, de lehet a figyelmét igazi problémákra irányítani is. Ha érdekli a saját jövője, fontos számára a környezettudatosság, és vádolja a megelőző generációkat a Föld tönkretételéért, akkor gondolkodjon el a saját életmódján. A vécére sem tud kimenni a „telója” nélkül, az iskola minden dugalján megy a töltés, és ez a nélkülözhetetlen kommunikációs istenség a Föld áramtermelésének egyre nagyobb hányadát fogyasztja el. Lassan 25 százalékát. Miközben az energiatermelés forrásai egyre szűkülnek. A megújuló energiával kapcsolatos elképzelések nem váltották be a reményeket, a probléma megoldása őrá, a fiatalra vár. Lám, még az elavult Madách is aktuális.
Örömmel látom, hogy vannak, akik megvetették a lábukat a valóság talaján, értékeket védelmeznek és ellenállnak a pénzuralom sodrásának. Lassan már az oktatás is lehet illiberális, mivel nagy a baj. Fiatalok körében is élénk az érdeklődés az MCC oktatási témájú diskurzusai iránt. Bár egyre több pedagógus felfigyelne ezekre az izgalmas tanácskozásokra!
Igen, gondolkodni kell tanítani. Az internet információt ad. Az iskola tradíciót ad át. Át: innen oda. És nekünk, európaiaknak tradíciónk az újítás, az alkotóerő is. De újítani csak a régit lehet, a semmit nem. Ezt csak nekünk kell magyarázni, mert egy mohamedán nem fog panaszkodni a sok memoriterre és kötelező olvasmányra, és egy kelet-ázsiai nem tartja poroszosnak a magyar oktatást.
Ami a tartalmat illeti, nem veszünk el a részletekben, ha minden kultúra mélyén ott sejdítjük a vallási magot; a sajátunk mélyén is, amely ha kivész, akkor mi magunk szűnünk meg létezni. A technikát nélkülünk is továbbviszi más.
Hogy ez nem elég gyakorlatias? A gyakorlat naponta változik; mire az egyik technikát megtanulom, már a következő is elavult. Az elméleti alapokat viszont csak az iskola adhatja meg. Ehhez személyes kapcsolat kell. Beavatás.
A szerző nyugalmazott pedagógus
