Valaha a szünetekben mindenki köteles volt kimenni a teremből az udvarra vagy a folyosóra, a heteseket kivéve, és a folyosóügyeletes tanár át tudta tekinteni azt a terepet, ahol a diákok mozogtak. Elképzelhetetlen lett volna egy késelés, de kötelező volt az órák közötti mozgás és levegőzés. A hentergő és gombokat nyomogató diákkal elméletben nincs semmi gond, hozzá is jut bármilyen tartalomhoz, de kell ehhez az iskolának asszisztálnia? Akinek ez ellenkezik a lelkiismeretével, menjen el a pedagógusi pályáról?

 Amennyiben az iskolának van digitális eszköze, ne támaszkodjon a diák saját tulajdonú mobiljára! Mondhatnám: nincs joga, hogy az okostelefont kötelező iskolai felszerelésként elvárja a családtól.

Emlékszünk még a pandémia alatti távoktatásra? Szóljon, aki mást tapasztalt, de nekem akkor is épp azokkal a diákokkal volt a legtöbb problémám, akik a leginkább a telefonjukon szoktak lógni. Az iskola kölcsön laptopot ajánlott, de ők csak azért is kizárólag a telefonjukra támaszkodtak, a tanáraik meg vért izzadhattak az értékelésnél. A távoktatás alatt fogalmazódott meg bennem, hogy hány évet is töltenek el informatikaoktatásban a gyerekek, és ezalatt miért nem lehet nekik megtanítani a tízujjas gépelést. Nem nagy dologról van szó: én önál­lóan egy hónap alatt megtanultam egy könyv alapján. Szövegszerkesztést, szellemi foglalkozást el sem tudok képzelni enélkül. Ha már gépeket használunk, miért a gép lesz egyre okosabb, miért nem fejlődik mellette az ember is?

Nem hiszem, hogy a testnevelő vagy a matematikus élete meg fog bénulni a rendelet hatására. Az a magyar–történelem szakos, aki arra szoktatta rá a gyerekeket, hogy a mobilon kövessék a szövegeket, jó lesz, ha most „a kor kívánalmainak megfelelően fejleszti magát”, és egy kis innovációval más megoldást keres, attól függően, hogy az iskolája mivel van felszerelve.

Végig lehetne követni, hogy mely tantárgyakban milyen digitális bázis áll rendelkezésre, így például a helyesírási szabályzat, a földrajz- és történelemtérképek okostelefonos alkalmazásai, a természettudományos tárgyak összefüggéseinek átvitele a gyerekek számára kedvelt telefonos keresésre. A tanárnak akkor is van szerepe, ha ezekbe a gyerekeket beavatja. Olyan szakmai tanácskozásoknak lenne helye, ahol a telefon és főleg a többi digitális iskolai eszköz lehetőségeit vitatják meg, azok előnyeit, hátrányait megfontolva. Nagyon különböző profilú és felszereltségű iskolák vannak, számos szakmailag indokolt digitális, sőt telefonos módszerrel. Ezeknek megfelelően érdemes egy jogszabályt továbbfejleszteni, de nem politikai és szakszervezeti nyomásra visszavonni.

Könnyű azt mondani, hogy előbb kellettek volna a szakmai viták, utána a rendelet. Csakhogy a technika rohamosan fejlődik, a pedagógusszakmát meg régen szétverték. (Persze egyesek szerint nem eléggé, mert még mindig poroszos.) Hosszú folyamat, a 80-as évek közepén kezdődött. A módszertani továbbképzések az utóbbi húsz évben elszórt vállalkozások voltak, többnyire a digitalizációról és a sajátos nevelési igényű tanulókról szóltak. Az biztos, hogy üzletet lehetett csinálni a témából, és a pedagógusokat be lehetett húzni a csőbe. Azért van most egyesekben ellenállás, mert ehhez alkalmazkodtak. Becsapva érzik magukat, mert elvárták tőlük az új technikák, eljárások alkalmazását, most pedig látszólag az ellenkező irányba kell haladni.

Pedig nem erről van szó. Az iskolai nevelés mindig is az ember fejlesztése volt, a gép pedig ennek csak eszköze. Akik lelkiismeretesen tanítják a gyermekeket az értelmes internethasználatra (nem feltétlenül a telefonon), gondolják meg, hogy bár ez az információszerzés megkerülhetetlenné vált, az élet és a valóság elsődleges élményekből áll. 

 Aki ezt állítja, nem ismeri az emberi gondolkodást, nem tudja, mi a figyelem és a figyelemzavar.

Soha sem szerettem, ha a kutatók többet akartak tudni az iskoláról, mint a tanárok, de ez esetben hálával emlegetem őket, mert már rég hangoztatják az okostelefon hátrányait. Magam ebből csak annyit emelek ki, hogy az okostelefon azért csapda, mert hordozható, szinte az emberek testrészévé vált, és hozzászoktat a gyors információszerzéshez. Amilyen gyors a technika fejlődése, jönnek újabb és újabb ilyen kütyük. A tanulás azonban nem azonos a gyors információszerzéssel. A tanulás akkor tanulás, ha az ember megváltozik, gyarapodik a hatására. Ha a számolási, logikai folyamat a fejben történik, akkor az tanulás. Ha a szöveget az ember alkotja, nem a mesterséges intelligencia, az tanulás.

Kicsit emelni kellene a növekvő ember számára a követelményeket. Urambocsá, mire felmennek az iskolába, megtanulhatnák a magázást és a felnőtteknek szóló köszönési formákat. A természettel való találkozás és a fizikai tevékenység jobban fejlesztené őket, mint a film- és játékipar. Akinek természetes a küzdés, az erőfeszítés, az akaraterő, az meg tud barátkozni a tanulással, ami lehet játékos, de soha nem lesz játék. Meg késztermék.

A szerző nyugalmazott pedagógus