Olvasom, hogy Brüsszelben morognak, mert a magyar kormány esetleg beutazóvízumot adna oroszoknak és fehéroroszoknak, akik mintha szintén emberek volnának, illetve dehogy, az uniós „döntéshozók” szerint inkább férgek, terroristák. Éppen ezért, ha mi, magyarok nagyon felbőszítjük őket, az emberszabású nyugati demokratákat, majd szépen újra bevezetik a határellenőrzést, aztán megnézhetjük magunkat.
Határellenőrzés? A fél életem úgy telt el, hogy nagyképű pofával vizsgálgatták az útlevelemet, kutattak a holmim között, el akarták venni, ami nem az övék volt, mérlegelték, hogy kiengedjenek, illetőleg ha már kiengedtek, és most visszajönnék, vajon mit rejtegetek a holmim között.
Életem első érdemi határátlépésénél (legalábbis erre jól emlékszem) Amerikába szakadt nagynénémhez igyekezett a család, rejtélyes oknál fogva mindannyiunkat kiengedtek, ami akkor tényleg nagy szám volt. És ha már mentünk, ajándékot is illett vinni. Anyám felvette a nagynénémnek szánt népművészeti blúzt, és miután a Magyar Népköztársaságból 1982-ben annyi valutát lehetett legálisan kivinni, hogy abból öt muffint és két gumimatracot vehettünk volna egy hónap alatt, apám szerzett még feketén dollárt, amit ügyesen belegyömöszöltünk a zoknimba. Emlékszem, milyen feszülten álltunk Ferihegyen a vámvizsgálatnál, hogy mielőtt felengednek a bécsi gépre, nehogy lebukjunk. Aztán felettébb ideges, lámpalázas vámos vizsgálta meg ügyünket, aki később bevallotta, hogy teljesen kezdő, ma állt először munkába. Ha ezt tudjuk, hozhattunk volna komolyabb ajándékot is – gondoltuk később, és nem azért, mert pénzéhesek voltunk, hanem mert Kelet-Európában (1982-ben mindenesetre ott éltünk) csakis az maradhatott életben, aki gondolt magára, a holnapra és igyekezett elhinni, hogy nem pofozható próbababa, hanem valamiféle emberi teremtmény.
Huszonévesen annyit jártam Erdélybe, hogy amikor leadtam a régi útlevelemet, úgy száz piros pecsét lehetett benne. A román határőr a végén már alig tudta hova ütni a szent jelzést, hogy ismét megérkeztem az ő szép Romániájába (én Erdélybe). Hányszor álltunk hét-nyolc, olykor pedig tíz-tizenkét órát Ártándnál, Gyulánál – ott várakoztam télvíz idején, rekkenő kánikulában, hajnalban, éjszaka, állandóan. Eleinte nem értettem, mi a lópikulát csinálhatnak a román határőrök, hogy nem halad a sor, ismerőseim maliciózusan azt mondták, valószínűleg tíz órán át kávéznak, mások turnusváltásról csacsogtak. Szerintem pedig egyszerűen nem akartak beengedni magyarokat, külföldieket, legalábbis a komcsi vaslogika szerint már a határon szoktatni óhajtottak minket, hogy mi az ábra náluk, odabent.
Sokszor láttam, ahogyan a félnapos karavánba beszorult holland, német, egyéb nyugati utazók lila fejjel előreszaladnak, ráordítanak a román határőrre, aki szépen elveszi az útlevelüket, majd sarkon fordul, eltűnik, és a nyugati demokrata, akinek ugye, jogai volnának otthon, soha többé nem látja sem a határőrt, sem a saját útlevelét. Hát, ezért tényleg érdemes volt. Amíg a vánszorgó kocsisorban üldögéltem, semmi haragot és megvetést nem éreztem a bukaresti hivatalos szervek iránt. Megértettem, hogy ez az ország ilyen, ez volna a hivatalos stílus, itt ennyit tudnak, ennyit értenek a világból, önmagukból. Amíg révülten várakoztam, sűrűn igyekeztem a székely erdők gyantaillatára, kicsi, ügyes fehérnépekre, rendes szilvapálinkára, és egyéb csacskaságokra gondolni. Csak hogy a közeli jövendő aranyködben, ne pedig egy tufa román határőr képében ereszkedjen rám.
Az ukrán–magyar határon, térségünk talán legnyomasztóbb határhelyszínén egyszer majdnem lelőttek (már rám emelte fegyverét az egyenruhás), elég sokszor különféle furcsa kérdéseket tettek fel, melyekre válaszolni nem lehetett, de legfőképpen sunyi gyűlölettel méregettek, főleg, miután kiderült, hogy televíziós forgatásra érkeztünk. Egyszer, amikor néhány barátommal a szlovák–ukrán határon keltünk át, jól le is lepleztek: valamiért cigarettacsempésznek néztek, majd becipeltek az őrszobára minket, az autónkat pedig szakszerűen szétszedték. Aztán fel kellett sorakoznunk a fal mellett, megkezdték a vallatásunkat, hogy vajon mi van a táskáinkban, mondtuk, hogy használt alsógatya biztosan. Aztán az ukrán vámtiszt diadalmasan felemelt egy papírt, amelyen munkácsi szállónkat jelöltem meg, hopp, ez micsoda?, mondom, hogy mi, erre ő letette az asztalra a papírost, és úgy kezdte vizsgálni, mint Tolbuhin marsall a német állásokat. Később mondtam is a többieknek, hogy ki kellett volna nyomtatni Kijev térképét is, körbevéve odarajzolt rakétákkal. Ehhez vajon mit szólt volna az ukrán tiszt? Hát, nyilván a helyszínen lelő minket, esetleg tömlöcbe hurcoltat, ahol megpróbálják belénk fecskendezni a maguk szovjet logikáját.
Sorolhatnám persze, vég nélkül az eseteket, harminc esztendő viharos, botrányos és kalandos határátlépéseit, de nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy soha, egyetlen alkalommal sem adtam indokot arra, hogy ne engedjenek át egy percen belül.
Mégis – és elsősorban ezt illene megérteni – a határátlépés nem az utazás velejárója, hanem az agitációs propaganda és a hatalmi erőfitogtatás része volt. Hogy nem az a baj veled, ha nincsenek rendben a papírjaid, hanem eleve gyanús vagy. Mert normális ember – ugye – nem utazik, inkább engedelmesen szolgálja otthon az államot és az állam vezetőit.
Hogy oké, átlépheted a határt, de mi azért megváratunk tíz órát, hogy ne feledd, jobbágy vagy. És hogy ráadásul magyarként igyekszel bejutni hozzánk, ami önmagában botrány. Persze, ezt nem mondjuk ki nyíltan, de nyilván érezned kell a törődést, hogy soha az életbe ne gyere vissza ide, ne barátkozz itteni magyarokkal, ne vigyél nekik szalámit, ne mászkáljatok együtt felügyelet nélkül, és lehetőleg ne higgyetek a közös jövőben, mert olyan nyilván nem lehetséges.
A határátlépésnél egyet megtanult az ember.
Nem az a cél, hogy bármit bebizonyíts a határőrnek, hanem csakis az, hogy minél hamarabb átjuss a másik országba.
Ezért érkeztél ugyanis, nem azért, hogy Mihai Dumitrescu őrmester együttérezzen a székelyudvarhelyi barátaiddal. Aki ezt nem értette meg akkoriban, cirka két órával többet várt nálunk, esetleg nem engedték át. Vagy éppen mehetett haza, esetleg egy másik határátkelőhelyre, ahol látszólag több esély mutatkozott, bár hajszálpontosan olyan bunkók posztoltak, mint emitt. Persze, nemcsak román vagy ukrán oldalon akadtak megmagyarázhatatlan jelenetek.
Sokszor tűnődve néztem kocsiból, vonaton, gyalog, hogy mi a fészkes fenéért kegyetlenkednek a magyar határőrök hozzánk érkező határon túli magyarokkal. Higgyék el nekem, akadtak olyan évek, időszakok, amikor a magyar határellenőrzés színvonala, emberi kapcsolattartása pontosan arra a nívóra zuhant, mint a románoké, ukránoké, többieké.
Hogy ennek vége, bánja a kánya. Sem szorongást nem érzek, sem örömünnepet sem ülünk, hogy végre szabadon autózhatunk az Európai Unióban. Ez ugyanis – voltaképpen – nem sokat számít. Régen is közlekedtünk, utaztunk valahogyan, most is megoldjuk ügyesen. Ha holnaptól visszaállítanák a határellenőrzést, szépen sorba állnék újra, megmutatnám az útlevelemet, és szépen, módszeresen átlépnék minden határt. Még olyan határokat is, amelyekről csak nekem lehet tudomásom. Az európai komfortüzemben persze manapság csak a kényelem számít. Az én nemzedékem azonban máshoz szokott. Ahhoz, hogy a problémáidat nem az állam, hanem te magad fogod megoldani. Hogy nem szabad áldozatként viselkedni, és nem kerekedhet föléd erkölcsileg egy egyenruhás félbarom, de az sem helyes, ha te próbálod megszabni a lehetőségeidet, amikor pont az a cél, hogy lecsapjanak rád. Ez Kelet-Európa első és legfontosabb leckéje, ha jobban tetszik, a túlélési kirakós fő játékszabálya.
