Sokszor láttam, ahogyan a félnapos karavánba beszorult holland, német, egyéb nyugati utazók lila fejjel előreszaladnak, ráordítanak a román határőrre, aki szépen elveszi az útlevelüket, majd sarkon fordul, eltűnik, és a nyugati demokrata, akinek ugye, jogai volnának otthon, soha többé nem látja sem a határőrt, sem a saját útlevelét. Hát, ezért tényleg érdemes volt. Amíg a vánszorgó kocsisorban üldögéltem, semmi haragot és megvetést nem éreztem a bukaresti hivatalos szervek iránt. Megértettem, hogy ez az ország ilyen, ez volna a hivatalos stílus, itt ennyit tudnak, ennyit értenek a világból, önmagukból. Amíg révülten várakoztam, sűrűn igyekeztem a székely erdők gyantaillatára, kicsi, ügyes fehérnépekre, rendes szilvapálinkára, és egyéb csacskaságokra gondolni. Csak hogy a közeli jövendő aranyködben, ne pedig egy tufa román határőr képében ereszkedjen rám.

Az ukrán–magyar határon, térségünk talán legnyomasztóbb határhelyszínén egyszer majdnem lelőttek (már rám emelte fegyverét az egyenruhás), elég sokszor különféle furcsa kérdéseket tettek fel, melyekre válaszolni nem lehetett, de legfőképpen sunyi gyűlölettel méregettek, főleg, miután kiderült, hogy televí­ziós forgatásra érkeztünk. Egyszer, amikor néhány barátommal a szlovák–ukrán határon keltünk át, jól le is lepleztek: valamiért cigarettacsempésznek néztek, majd becipeltek az őrszobára minket, az autónkat pedig szakszerűen szétszedték. Aztán fel kellett sorakoznunk a fal mellett, megkezdték a vallatásunkat, hogy vajon mi van a táskáinkban, mondtuk, hogy használt alsógatya biztosan. Aztán az ukrán vámtiszt diadalmasan felemelt egy papírt, amelyen munkácsi szállónkat jelöltem meg, hopp, ez micsoda?, mondom, hogy mi, erre ő letette az asztalra a papírost, és úgy kezdte vizsgálni, mint Tolbuhin marsall a német állásokat. Később mondtam is a többieknek, hogy ki kellett volna nyomtatni Kijev térképét is, körbevéve odarajzolt rakétákkal. Ehhez vajon mit szólt volna az ukrán tiszt? Hát, nyilván a helyszínen lelő minket, esetleg tömlöcbe hurcoltat, ahol megpróbálják belénk fecskendezni a maguk szovjet logikáját.

Sorolhatnám persze, vég nélkül az eseteket, harminc esztendő viharos, botrányos és kalandos határátlépéseit, de nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy soha, egyetlen alkalommal sem adtam indokot arra, hogy ne engedjenek át egy percen belül. 

Hogy oké, átlépheted a határt, de mi azért megváratunk tíz órát, hogy ne feledd, jobbágy vagy. És hogy ráadásul magyarként igyekszel bejutni hozzánk, ami önmagában botrány. Persze, ezt nem mondjuk ki nyíltan, de nyilván érezned kell a törődést, hogy soha az életbe ne gyere vissza ide, ne barátkozz itteni magyarokkal, ne vigyél nekik szalámit, ne mászkáljatok együtt felügyelet nélkül, és lehetőleg ne higgyetek a közös jövőben, mert olyan nyilván nem lehetséges.

A határátlépésnél egyet megtanult az ember. 

Ezért érkeztél ugyanis, nem azért, hogy Mihai Dumitrescu őrmester együttérezzen a székelyudvarhelyi barátaiddal. Aki ezt nem értette meg akkoriban, cirka két órával többet várt nálunk, esetleg nem engedték át. Vagy éppen mehetett haza, esetleg egy másik határátkelőhelyre, ahol látszólag több esély mutatkozott, bár hajszálpontosan olyan bunkók posztoltak, mint emitt. Persze, nemcsak román vagy ukrán oldalon akadtak megmagyarázhatatlan jelenetek. 

Hogy ennek vége, bánja a kánya. Sem szorongást nem érzek, sem örömünnepet sem ülünk, hogy végre szabadon autózhatunk az Európai Unióban. Ez ugyanis – voltaképpen – nem sokat számít. Régen is közlekedtünk, utaztunk valahogyan, most is megoldjuk ügyesen. Ha holnaptól visszaállítanák a határellenőrzést, szépen sorba állnék újra, megmutatnám az útlevelemet, és szépen, módszeresen átlépnék minden határt. Még olyan határokat is, amelyekről csak nekem lehet tudomásom. Az európai komfortüzemben persze manapság csak a kényelem számít. Az én nemzedékem azonban máshoz szokott. Ahhoz, hogy a problémáidat nem az állam, hanem te magad fogod megoldani. Hogy nem szabad áldozatként viselkedni, és nem kerekedhet föléd erkölcsileg egy egyenruhás félbarom, de az sem helyes, ha te próbálod megszabni a lehetőségeidet, amikor pont az a cél, hogy lecsapjanak rád. Ez Kelet-Európa első és legfontosabb leckéje, ha jobban tetszik, a túlélési kirakós fő játékszabálya.