Úgy volt, hogy a párizsi olimpia záróünnepségén Tomás Taraba miniszterelnök-helyettes képviseli Szlovákiát. A politikust azonban annyira felháborították a nyitóünnepség keresztényeket sértő jelenetei, hogy bejelentette: nem vesz részt az olimpia záróceremóniáján.
Taraba elítélte a megnyitó visszataszító szimbólumait, amelyeket a deviáns dekadencia megnyilvánulásainak nevezett. Szerinte ez az olimpia visszaélt a sport szépségével, azt progresszív politikai színházzá változtatta, ezért lemondta a záróünnepségen való részvételt.
Tarabának igaza van, a nyitóünnepség botrányosra sikeredett. Az utolsó vacsora kigúnyolása mintegy betetőzése volt mindannak, amivel az utóbbi években szembesülnünk kellett. A sport világát egyre inkább átszövik a politikai, világnézeti hátterű elemek, pedig valamikor annak örültünk, hogy a nemes versengések mentesek voltak ezektől. Mára egyes szélsőséges, ám befolyásos csoportok elérték, hogy a nyugati stadionokban valami mondvacsinált, agyament logika nyomán a labdarúgó-mérkőzések előtt fél térdre ereszkedjenek a játékosok. Elérték azt is, hogy ezeken a helyeken az LMBTQ-lobbi szivárványszíneivel bosszantsák azokat a szurkolókat, akiknek az agyát még nem mosták át balliberális nézetekkel. Most azonban, mindezek megkoronázásaként, a párizsi olimpia nyitóünnepségének nagyjelenetével borzolták a rendezők a jóérzésű nézők idegszálait.
Igazat adok Marija Zaharova orosz külügyi szóvivőnek is, aki szerint
Az utolsó vacsora szivárványos paródiájával csúfot űztek a hívő keresztények vallási érzéseiből. A transzvesztita „művészek” részvételével bemutatott produkció széles körben kiverte a biztosítékot. Zaharova kijelentette: – A tudatlanságuk, a rossz ízlésük, a világról alkotott fájdalmas felfogásuk a liberalizmus diktatúrája miatt van.
Igen, valóban erről van szó. Ezúttal az alkotók annyira túltolták a kerékpárt, hogy még az olimpia szervezőbizottságának szóvivője is bocsánatkérésre kényszerült. Szerinte a szervezők a társadalom sokszínűségét kívánták ünnepelni, de ez a magyarázkodás aligha győzött meg bárkit is azok közül, akik keresztényellenességként élték meg a látottakat. Nem győzte meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot sem, amely az ünnepség kritikus részének videóit töröltette a hivatalos csatornákról.
Macron francia elnök a tőle várható módon nyilvánított véleményt. Védelmébe vette a nagyszabású produkciót, hangsúlyozva, hogy arról még száz év múlva is beszélni fognak. Ebben persze lehet valami, mert ha belegondolunk, az 1789-ben kitört, szintén keresztényellenes francia forradalom is meglehetősen botrányosra sikeredett, és lám, még kétszázharmincöt évvel később is beszélünk róla.
A francia forradalmat persze nem ünnepi műsornak tervezték, de azért bővelkedett látványelemekben. Tömegek gyönyörködtek például az elfogott és bűnösnek mondott emberek kivégzésében azt követően, hogy egy Guillotin nevű francia orvos feltalálta, majd a francia nemzetgyűléssel elfogadtatta a nyaktilót. Ez ugyanis jól illeszkedett a forradalom hármas jelszavának eszméjéhez, minthogy a vele kivégzett emberek a kivégzés módját tekintve teljes egyenlőséget élveztek. Vagyis e téren megvalósult az egyenlőség, míg a szabadság és a testvériség nyilván csak megfelelő szürreális látásmóddal tűnhetett annak.
Macron enyhe cinizmussal reagált a sokakat felháborító olimpiai produkcióval szembeni kritikákra: „Ez Franciaország!” Valóban? És még mi mindenről mondhatná el, hogy ez Franciaország?
Hasonló cinizmussal kérdezhetnénk: vajon büszke a nagy francia forradalomra, a napóleoni háborúkra vagy az első világháború végi, Közép-Európát sújtó, igazságtalan békediktátumra is? Utóbbi esetben Franciaország főszerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolásában, ezzel azoknak az ellentéteknek a megteremtésében, amelyek megágyaztak a sztálinizmus és a hitlerizmus kifejlődésének, a mindennél pusztítóbb második világháború kirobbanásának.
És vajon büszke a tömeges bevándorlásra, az iszlamizmus terjedésére, amely sok francia aggodalma szerint széthullással fenyegeti Franciaországot? Valóban ez lenne Franciaország? Nem tudjuk. Amit látunk: egyre több francia elégedetlen a baloldali politikával, a Macron-féle iránymutatással.
A szerző író, újságíró
