Ráadásképpen 2015 óta nyilvánvaló, hogy a kevert fajú Európa megteremtésének Coudenhove-Kalergi grófhoz köthető tervét –rejtett módon – már évtizedek óta elősegítő globális világhatalom a folyamatot radikálisan fel kívánja gyorsítja. Európa iszlamizálódásának árnyékában a románság hirtelen potenciális szövetségessé vált egy olyan konfliktusban, mely az egész fehér keresztény civilizáció megszűnésével fenyeget.

Mindezek fényében kijelenthető, hogy a történelmi csillagállás nem kedvező az auto­nómia megvalósításához. Le lehet-e vonni mindebből azt a következtetést, hogy e nemzetstratégiai célkitűzést le lehet venni a napirendről, s az EMSZ-nek sincs már létértelme? Aligha. Azon távlati céloknak a köztudatban tartása, melyek megvalósítása rendezne egy több mint százéves problémát, kulcsfontosságú, akkor is, ha azok rövid távon irreálisnak tűnnek. Az EMSZ-re pedig azért is szükség van, mert kell a külső kontroll a nagyobbik erdélyi magyar szervezetnek.

Ezzel együtt azt láthatjuk, hogy 

Mindezek után logikusnak tűnik az EMSZ közeledése a Mi Hazánkhoz (MH). A Csomortányi István, az EMSZ ügyvezető elnöke és Novák Előd, az MH alelnöke közötti tárgyalásról szóló hír ki is került az MH honlapjára. Ehhez képest meglepő volt olvasni az EMSZ elnökének, Zakariás Zoltánnak Facebook-oldalán a Donald Trump elleni merényletkísérlet kapcsán, hogy a politikus nemcsak azokat a szélsőséges és populista megnyilvánulásokat ítéli el, amiket a két soviniszta román párt, az AUR és az SOS produkál, hanem elhatárolódik attól a radikális diskurzustól, amit például Magyarországon a Mi Hazánk Mozgalom megjelenít.
 

Hadd emlékeztessek arra, hogy Tőkés László – akinek politikai táborát, beleértve az EMSZ elnökét, a média mindmáig radikálisnak nevezi – Bátorság, egység, radikalizmus címen tartott iránymutató beszédet az RMDSZ második, 1991-es kongresszusán, s hogy a magyar radikalizmus soha nem alkalmazott politikai konfliktusokban erőszakos eszközöket, tehát sosem volt szélsőséges. Ellentétben a terrorista Antifa mozgalmat mentegető s a botrányosan enyhe bírósági ítéletekkel lényegében további támadásokra biztató woke-őrülettel. Nem véletlen, hogy merényletet épp a ballib háborúpárti tébollyal szemben fellépők, Donald Trump és Robert Fico ellen követtek el, s nem Kamala Harris vagy Ursula von der Leyen ellen.

Arról nem szólva, hogy ez az elhatárolósdi a nemzeti táboron belül mennyire gyáva és káros dolog egyszerre. A kozmopolita idegenségkultuszt a magyarellenességgel házasító SZDSZ ezzel revolverezte a nemzeti oldalt két évtizeden át, míg oda nem került, ahová való, a történelem szemétdombjára. Erre fel azt kell látni, hogy az EMSZ elnöke érdemi apropó nélkül, l’art pour l’art határolódik el attól a párttól, mely nemcsak a demográfia, hanem a legutóbbi Fidesz-kampány főbb kérdéseiben, a gender, a migráció és a háború ügyében is ugyanazt képviseli, mint a kormány, az RMDSZ vagy az EMSZ.

2009 előtt, midőn a MIÉP képviselte a nemzeti radikalizmust, volt abban logika, hogy a Fidesz tartson néhány lépés távolságot a nemzetközi szalonokból kitiltott, szélsőségesnek bélyegzett párttól. Mára azonban eljutottunk oda, hogy 

 Eljutottunk oda, hogy a szuveranista tömörüléseket, köztük a Patrióták Európáért szövetséget, melynek a Fidesz is tagja, egyszerűen megfosztják a nekik járó pozícióktól az Európai Parlamentben.

Ilyen helyzetben legfeljebb elektorális oka lehet a távolságtartásnak a két szuverenista nemzeti párt között, hiszen ez segít hozzá a nemzeti tábor szavazatmaximalizálásához. Emlékezhetünk, hogyan járt a MIÉP 2002-ben, amikor túl közel került a Fideszhez, azzal, hogy idő előtt kínálta fel saját jelöltjeinek visszaléptetését, ahhoz hasonlóan, ahogy a kisgazdák léptek vissza 1998-ban a Fidesz javára.

Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy 

Visszatérve az EMSZ és az MH viszonyrendszerére, a Zakariás-nyilatkozat dacára a két párt természetes szövetséges, miként a Fidesz és az RMDSZ is az. Utóbbi két mega­párt reálpolitikát folytat, melyik jól, melyik inkább rosszabbul. Előbbi kettőnek nyilván nagyobb a retorikai mozgástere, a programtéziseik megmaradhatnak a „sollen” dimenzióban, a pártok pedig a megmondó szerepben, hiszen egyhamar egyik sem nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy a „sein” dimenzióba kelljen átültesse az elképzeléseit.

Nemzetpolitikai szempontból nyilván egy hatékony összjáték lenne ideális minden említett szereplő között, ami persze, ismerve a szervezetközi kapcsolatok előtörténetét, nem tűnik reálisnak. De már az nagy dolog, ha azok között, akik egymásra vannak utalva, mint a Fidesz és az RMDSZ, illetve az EMSZ és az MH, harmonikus viszony alakul ki.