Az erdélyi magyar politikai ellentétek fókuszában az RMDSZ megalakulása óta a nemzeti önrendelkezés gondolata és az autonómia áll. Mint a magyarság ügye mellett élete kockáztatásával a Ceausescu-korszakban is kiálló Király Károly a Nyílt kártyákkal című visszaemlékezésében leírja, már 1989–90 fordulóján éles viták zajlottak a frissen megalakult érdekvédelmi szervezet vezetői között e kérdésekben. A kezdeti belső viták fokozatosan átszivárogtak a nyilvánosságba. Az első, Nagyváradon megtartott kongresszus óta pedig (jól dokumentálhatóan)
két tábor áll egymással szemben: azok, akiket a román elvárásoknak való megfelelési igyekezet vezet, s így egy eleve szűkös eszköztárhoz igazítják a céljaikat, és azok, akik egy hosszú távú fennmaradással kecsegtető célhoz, az autonómiához keresnek eszközöket.
Most eltekintek annak részletes ismertetésétől, hogy a két megközelítés hívei milyen intézményes keretek között vívták harcaikat, előbb az RMDSZ-en belül, majd az autonomisták derékhadának 2003-as kiválása óta a nyílt politikai arénában, hogy miként alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt s később az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve e kettő egyesüléséből az Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ). Elég annyi, hogy utóbbiak a radikálisnak mondott, de valójában józan és mérsékelt politikai vonalvezetés s az autonomista gondolat örökösei.
Romániának a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz történt csatlakozásáig megvolt a lehetőség arra, hogy a magyar diplomácia nyomás alá helyezze a román politikai elitet, s megkérje a román integrációs törekvések árát a háromszintű autonómia formájában. Ezt a történelmi lehetőséget a Medgyessy Péter, majd a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP–SZDSZ-kormány elszalasztotta,
rendezett helyette közös ünneplést az Erdély Romániához csatolásának szándékát bejelentő gyulafehérvári nagygyűlés évfordulóján, majd román–magyar közös kormányülést. Az önmegalázó gesztus s a kinyújtott jobbkéz semmiféle nemzetpolitikai haszonnal nem járt – a román fél nemhogy az autonómia intézményrendszerét nem kodifikálta, de egyre-másra sérti meg a szerzett jogokat is, lásd a Mikó-kollégium ügyét, a jogos tulajdonosoknak megítélt erdők visszaállamosítását vagy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriáját.
Ráadásképpen 2015 óta nyilvánvaló, hogy a kevert fajú Európa megteremtésének Coudenhove-Kalergi grófhoz köthető tervét –rejtett módon – már évtizedek óta elősegítő globális világhatalom a folyamatot radikálisan fel kívánja gyorsítja. Európa iszlamizálódásának árnyékában a románság hirtelen potenciális szövetségessé vált egy olyan konfliktusban, mely az egész fehér keresztény civilizáció megszűnésével fenyeget.
Mindezek fényében kijelenthető, hogy a történelmi csillagállás nem kedvező az autonómia megvalósításához. Le lehet-e vonni mindebből azt a következtetést, hogy e nemzetstratégiai célkitűzést le lehet venni a napirendről, s az EMSZ-nek sincs már létértelme? Aligha. Azon távlati céloknak a köztudatban tartása, melyek megvalósítása rendezne egy több mint százéves problémát, kulcsfontosságú, akkor is, ha azok rövid távon irreálisnak tűnnek. Az EMSZ-re pedig azért is szükség van, mert kell a külső kontroll a nagyobbik erdélyi magyar szervezetnek.
Ezzel együtt azt láthatjuk, hogy
a magyar kormánypártok 2014 óta minden zsetont az RMDSZ-re tettek fel, a nemzeti autonomista tábor támogatását minimumra szorították, az EMSZ háttérintézményeinek tekinthető, lényegében erdélyi kormányablakokként funkcionáló, demokráciaközpontoknak nevezett irodahálózatot felszámolták. Nyílt titok, hogy utóbbi lépés RMDSZ-nyomásra történt.
Mindezek után logikusnak tűnik az EMSZ közeledése a Mi Hazánkhoz (MH). A Csomortányi István, az EMSZ ügyvezető elnöke és Novák Előd, az MH alelnöke közötti tárgyalásról szóló hír ki is került az MH honlapjára. Ehhez képest meglepő volt olvasni az EMSZ elnökének, Zakariás Zoltánnak Facebook-oldalán a Donald Trump elleni merényletkísérlet kapcsán, hogy a politikus nemcsak azokat a szélsőséges és populista megnyilvánulásokat ítéli el, amiket a két soviniszta román párt, az AUR és az SOS produkál, hanem elhatárolódik attól a radikális diskurzustól, amit például Magyarországon a Mi Hazánk Mozgalom megjelenít.
Abban részben egyetérthetünk az elnök úrral, hogy az erőszak eszkalációja a szélsőséges és a radikális diskurzusnak köszönhető, s hogy e diskurzus elsősorban a közösségi média tartalmain keresztül mobilizálja a társadalmat. De súlyos hiba összekeverni a szélsőségességet a radikalizmussal, s utóbbitól elhatárolódni.
Hadd emlékeztessek arra, hogy Tőkés László – akinek politikai táborát, beleértve az EMSZ elnökét, a média mindmáig radikálisnak nevezi – Bátorság, egység, radikalizmus címen tartott iránymutató beszédet az RMDSZ második, 1991-es kongresszusán, s hogy a magyar radikalizmus soha nem alkalmazott politikai konfliktusokban erőszakos eszközöket, tehát sosem volt szélsőséges. Ellentétben a terrorista Antifa mozgalmat mentegető s a botrányosan enyhe bírósági ítéletekkel lényegében további támadásokra biztató woke-őrülettel. Nem véletlen, hogy merényletet épp a ballib háborúpárti tébollyal szemben fellépők, Donald Trump és Robert Fico ellen követtek el, s nem Kamala Harris vagy Ursula von der Leyen ellen.
Arról nem szólva, hogy ez az elhatárolósdi a nemzeti táboron belül mennyire gyáva és káros dolog egyszerre. A kozmopolita idegenségkultuszt a magyarellenességgel házasító SZDSZ ezzel revolverezte a nemzeti oldalt két évtizeden át, míg oda nem került, ahová való, a történelem szemétdombjára. Erre fel azt kell látni, hogy az EMSZ elnöke érdemi apropó nélkül, l’art pour l’art határolódik el attól a párttól, mely nemcsak a demográfia, hanem a legutóbbi Fidesz-kampány főbb kérdéseiben, a gender, a migráció és a háború ügyében is ugyanazt képviseli, mint a kormány, az RMDSZ vagy az EMSZ.
2009 előtt, midőn a MIÉP képviselte a nemzeti radikalizmust, volt abban logika, hogy a Fidesz tartson néhány lépés távolságot a nemzetközi szalonokból kitiltott, szélsőségesnek bélyegzett párttól. Mára azonban eljutottunk oda, hogy
a normalitást bélyegzi szélsőségesnek a ballib fősodor, valamint az álkonzervatív, elveiket áruló tábor, hogy azok az erők kapják meg ezt a bélyeget Geert Wilders Szabadságpártjától az Alice Weidel fémjelezte AfD-ig, melyek kiutat mutatnak Európa számára minden fontos aktuális kérdésben, legfőképpen persze a migránsválság ügyében.
Eljutottunk oda, hogy a szuveranista tömörüléseket, köztük a Patrióták Európáért szövetséget, melynek a Fidesz is tagja, egyszerűen megfosztják a nekik járó pozícióktól az Európai Parlamentben.
Ilyen helyzetben legfeljebb elektorális oka lehet a távolságtartásnak a két szuverenista nemzeti párt között, hiszen ez segít hozzá a nemzeti tábor szavazatmaximalizálásához. Emlékezhetünk, hogyan járt a MIÉP 2002-ben, amikor túl közel került a Fideszhez, azzal, hogy idő előtt kínálta fel saját jelöltjeinek visszaléptetését, ahhoz hasonlóan, ahogy a kisgazdák léptek vissza 1998-ban a Fidesz javára.
Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy
a Fidesz és a Mi Hazánk összemosása, illetve utóbbinak kormányoldali szatellitpártként való bemutatása a baloldal törekvése, ami alapvetően igazságtalan, hiszen attól, hogy néhány kulcskérdésben egyezés mutatkozik a két politikai erő között, különbség is van sok tekintetben a külpolitika egyes részkérdéseitől – mint amilyen Izrael feltétel nélküli nemzetközi szintű támogatása a jelenlegi közel-keleti háborúban – egészen a gazdaságpolitikáig.
Visszatérve az EMSZ és az MH viszonyrendszerére, a Zakariás-nyilatkozat dacára a két párt természetes szövetséges, miként a Fidesz és az RMDSZ is az. Utóbbi két megapárt reálpolitikát folytat, melyik jól, melyik inkább rosszabbul. Előbbi kettőnek nyilván nagyobb a retorikai mozgástere, a programtéziseik megmaradhatnak a „sollen” dimenzióban, a pártok pedig a megmondó szerepben, hiszen egyhamar egyik sem nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy a „sein” dimenzióba kelljen átültesse az elképzeléseit.
Nemzetpolitikai szempontból nyilván egy hatékony összjáték lenne ideális minden említett szereplő között, ami persze, ismerve a szervezetközi kapcsolatok előtörténetét, nem tűnik reálisnak. De már az nagy dolog, ha azok között, akik egymásra vannak utalva, mint a Fidesz és az RMDSZ, illetve az EMSZ és az MH, harmonikus viszony alakul ki.
