Nagyon szeretem a Pink Floyd zenéjét. Kiskorom óta rajongója vagyok a zenekarnak, pedig ez nem igazán az a zene, amit a kicsik hallgatnak. De apámnak megvolt a Relics című album, és sokszor szólt odahaza, így megszoktam, és azt képzeltem, az ott az én zeném. Jóval később én is apa lettem, és kisfiamnak sokszor tettem be Metallicát, mert ütemes, ugrálni lehet rá, és főleg mert én nagyon szeretem. A kissrác derék metálosként cseperedett, hiszen nem nagyon tehetett mást. Egy nap, mikor megmutattam neki az 1991-es moszkvai Metallica-koncert felvételét, tágra nyílt szemekkel bámulta a köröző helikoptereket a milliós tömeg fölött. Nem sokkal később azt mondta, neki ez rövidke élete legnagyobb zenei élménye. Én pedig ekkor megmagyaráztam neki, hogy ami neki a Metallica, az nekem a Pink Floyd. Az apák zenéje. Egy másik kor suttogása, egy hamis eszmény. Én még nem éltem a Relics kiadásakor, a fiam nem élt a Metallica-koncert idején. A Metallica az enyém, én azt élhettem át, a fiamnak meg kell találnia a saját útját. Becsületére legyen mondva, meg is találta később.

De ez a cikk nem a zenéről szól. Idén a nukleáris fegyverek leszereléséért küzdő egyik japán szervezet kapta meg a Nobel-békedíjat. Tagjai olyanok, akik túlélték a végítélet harsonáinak zenéjét 1945-ben, és azóta küzdenek azért, hogy a pusztító fegyvereket soha ne vessék be. 2024-ben a Nobel-bizottság úgy érezte, ez a szervezet tette a legtöbbet a békéért. Jövőre lesz nyolcvan éve, hogy a két atombomba letarolta Hirosimát, illetve Nagaszakit. A két várost hamar újjáépítették, s egy teljes nemzedék született, nőtt fel és halt meg ágyban, párnák között a japán városokban a pusztítást követően. Az akkori technológia ma már múzeumi darab. Természetesen becsülendő, hogy valaki nem hagyja magát eltántorítani és következetesen kiáll azért, hogy ne vessenek be soha sehol atomfegyvert, és szereljék le a meglevő készleteket. De ez mégis az apák zenéje. Egy olyan félelem, amelyet valaha valakik átéltek a múltban, egy teljesen más világban, más körülmények között. Ezt a félelmet adják át a gyermekeiknek, majd unokáiknak, míg egy nap üressé és érthetetlenné válik.

Ahogy a régi nagymamák, akik eltették az utolsó gyufaszálat is, mert ki tudja, lesz-e a boltban, és szükség lehet rá, ha az óvóhelyen világítani kell. Vagy ugyanők, akik  jóval a rendszerváltozás után is lehalkították a hangjukat, amikor azt a szót kimondták: kommunisták, félve attól, hogy a szomszéd fülel és beárulja őket a rendőrségen. Az apák zenéje nagyon hangos tud lenni, el tudja fedni a mindennapok valóságát. Ma is olyan képzetünk van a háborúról, amely elmondásokból és filmekből táplálkozik, az utcán trappoló menetoszlopokat látunk, acélsisakokat, szuronyos puskák a vállakon, furcsa nyelvű falragaszok az útkereszteződéseknél. Pedig a mai kor háborúja már nem így fest, azok a menetoszlopok már idejétmúlt erőfitogtatásnak tűnnének, a tengernyi katona felvonultatása egyáltalán nem hatékony, ráadásul egyetlen precíziós rakétával el lehetne pusztítani a hadtestet, amelyet egy távoli kontinensen egy barakkban ücsörgő szemüveges technikus odairányít. 

Mondhatjuk, hogy a nukleáris háború réme soha nem volt olyan fenyegető, mint most, amikor boldog-boldogtalan arról beszél, hogy ő is atomfegyvert akar, mint ha az legalábbis olyan egyszerű volna. Sok szó esik a harmadik világháborúról is, pedig a szóban forgó konfliktus már tart, csak ma már nincsenek olyan szilárd tömbök a világban, amelyek összecsaphatnának, és nem feltétlenül állami szinten folyik a vérontás. Ha lesz is világháború, az nem az első kettő folytatása lesz, hanem valami teljesen más, és persze nagy kérdés, ki nevezi azt világháborúnak, mi alapján. Mert a helyi torzsalkodások is részesei egy nagy egésznek, a konfliktusok összekapcsolódnak, a kívülről érkező támogatások mindig célzottak, hogy meggyengítsék az ellenség hátországát. 

A két Korea között soha nem volt béke, s mindkét állam külföldi támogatást kap, hogy fenntartsa saját útját. A Közel-Keleten nyüzsögnek a külföldiek, azzal a céllal, hogy stratégiai bázisuk és nyersanyagforrásaik legyenek a tűzhöz közel. A békés, európai és gazdag Nagy-Britannia pedig hallani se akar arról, hogy az Argentína melletti Falkland (Malvin)-szigetekről lemondjon, ha már vérrel és acéllal védte meg 1982-ben. Az atomfegyverek hatásáról pedig semmit sem tudunk, csak félünk tőlük, mert a gombafelhőket rengetegszer látta mindenki, ezernyi film készült a pusztításról, s azt hajtogatjuk, hogy egy ilyen háborúban mindenki meghalna. Mert apám Pink Floydot hallgatott.