El kell keserítsem azokat a szektásokat, akik szerint az ő reménybeli üdvözítőjük, Magyar Péter valamiféle lángelme, netán korszakos zseni. Nem, nem az. Egy butuska, hiperagresszív kisfiú ő, semmi több. Akitől elvették a játékát (a havi hárommilliós állami „ingyenebédjét”), s ezért éktelen hisztizésbe kezdett. Ám ha csöpp esze lenne, toporzékolás közben nem kárálna ilyeneket:
Tehát valóban egy nagyon pici szuverenitásról le kellene mondani ahhoz, hogy egyébként a magyar emberek megkaphassák ezeket az uniós forrásokat.
Meg ilyeneket sem:
Valóban, egy pici részéről a nemzeti szuverenitásnak le kell mondania annak a tagállamnak, amelyik […] csatlakozni akar […] az Európai Ügyészséghez. De ennek a szuverenitásnak jóval nagyobb részéről mondtunk mi le, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz vagy amikor beléptünk a schengeni övezetbe, és tulajdonképpen rengeteg jogalkotásnál még mondunk le egy pici részéről a szuverenitásnak.
Bizonyos értelmi szint, belátóképesség fölött magyar politikus nem hadovál arról, hogyan nyirbálná meg a magyarok önrendelkezését. Sem picit, sem nagyon. Tudniillik
történelmi tapasztalat, hogy a magyarok nem szenvedhetik, amikor a függetlenségükkel babrálnak. Magyar Péter viszont fene nagy öntudattal elkezdte fűrészelni maga alatt az ágat, amelyre az óvó bácsi és néni, Manfred (Kígyó) Weber és sms-es Ursula kiültette.
(S most itt szándékosan csak az értelmi tengelyen vizsgáljuk a kérdést, az erkölcsit hanyagoljuk. Hogyan is elemezhetnénk olyasvalakinek a morális mozgatórugóit, aki saját feleségét lehallgatta, megzsarolta, tönkretette, családját késsel rettegésben tartotta, öngyilkosságot színlelt?)
Gyurcsányék és a teljes magyarországi baloldal is akarja, sőt követeli az Európai Ügyészséghez csatlakozásunkat. Hát hogyne! Évek óta. Hiszen a birodalmi sorvezetőben ez áll, feketén-fehéren. S amit Brüsszel–Washington előír, az szentírás. Különben nincs több dollár. Ám Gyurcsánynak és a magyarországi baloldalnak ez idáig volt annyi sütnivalója, hogy a független magyar ügyészség fölszámolását, helyének sóval való behintését nem a magyar szuverenitás „pici”, de elengedhetetlen megnyirbálásaként keretezte. Inkább a tejjel-mézzel folyó nyugati Kánaánba való megérkezésként, a késsel-villával étkezés elsajátításaként, az európai jólét beköszöntéseként, továbbá a Fidesz és teljes holdudvara dutyiba küldéseként. (Lásd még: „felcsúti per”.)
Kártyában nem feded föl a játszma elején a legerősebb ütőkártyáidat. Sakkban sem kotyogod ki ellenfelednek a haditervedet. Pláne, ha az a haditerv nem más, mint egy végtelenül aljas hazaárulás.
Aki a független magyar jogszolgáltatás maradványait egy idegen – s láthatóan egyre ellenségesebb, vesztét érző, ezért veszett – birodalom kezére adná, az mindközönségesen hazaáruló. És pont.
A kommunisták sem azt mondták, hogy azért vannak a nyakunkon a szovjet katonák, hogy elvegyék a függetlenségünket, lábbal tiporják a szuverenitásunkat. Hanem azt, hogy a magyar dolgozó nép békéjét és biztonságát őrzik, ráadásul merő jó szándékból. A komcsiknak volt annyi eszük, hogy saját, jól felfogott érdekükben nem kötötték a magyarok orrára: a szovjet szuronyok azért kellenek, hogy ők hatalmon maradhassanak a „kilencmillió fasiszta” országában. Más kérdés, hogy a többség átlátott a szitán.