Úgy tűnik, Magyar Péternek nincs annyi sütnivalója, mint nagyapjának és az ő elvtársainak volt. Ez egyfelől sajnálatos – legalábbis a bizodalmukat belé helyező hívők szempontjából. Másrészt – az ország nézőpontjából – viszont üdvözítő. Ilyen értelemben köszönettel tartozunk ennek a bosszúra éhes kisfiúnak. Gazdái alig vették le róla a szájkosarat, máris dekonspirálta magát. „Egy nagyon pici szuverenitásról le kellene mondani.” Amit szerintem nyugodtan értelmezhetünk úgy: 

 És így tovább.

Meggyőződésem, Magyar Pétert ugyanúgy hagyni kell beszélni, mint Márki-Zay Pétert. Mindkét Péternek különös képessége van a nyílt színi politikai harakirire. Ők legalább nem az őszödi zárt frakcióülésen bontják ki, mit tennének ezzel a „k…rva országgal”, hanem élő, egyenes adásban, büszkén. És ugyan miért zavarnánk meg őket ebben? Régi bölcsesség: soha ne zavard meg az ellenséget, amikor hibázni készül. Márki-Zay magyar katonák Ukrajnába küldésének ötletével nyírta ki magát, az övcsatos pedig Manfred Weber hóna alól valami olyasmit üzen: nem a szuverenitásunk kicsi, hanem a pofánk túl nagy.

Tegnap internetes bejegyzésben próbálta megmagyarázni, miért neki van mégis igaza:

Amire röviden akár annyival is válaszolhatnánk: „különösen vicces” egy olyan alak Orbán- és Fidesz-fóbiája, aki ez év februárjáig kismillió kormányzati rendezvényen fölállva tapsikolt és éltette a nemzeti együttműködés rendszerét, majd – miután kitelt a becsülete, s elapadt az állami sarzsi – hirtelen ráébredt, mennyire gyűlöli eddigi kenyéradóit. Ezt – vörös farkincaként – minden egyes, Magyar Péter agymenéseivel foglalkozó cikkhez oda lehetne biggyeszteni.

A magunk kedvéért mégis szedjük ízekre a fenti mondatot. Alaptörvényünk szerint az uniós csatlakozással nem mondtunk le az önrendelkezésünkről, csupán bizonyos, előre meghatározott hatásköröket a többi tagországgal együtt, az uniós intézmények útján gyakorlunk. 

 Ugyanakkor az ilyen 

 – olvasható hazánk alaptörvényében. Vagyis: ex-Vargáné tévedésben leledzik. Jobb esetben.

A rosszabbik (és szerintem valószínűbb) eset, hogy Magyar Péter nem téved, mind­össze mondja, amit mondatnak vele. Manfred Weber hónaljbábjaként ecseteli, hogy a szuverenitásunk egy részéről már amúgy is lemondtunk, még egy pici lemondás nem számít. 

Csodálatos kép, ahogy ott ült az Európai Parlamentben Weber mellett (a szamárpadban) a mi Péterünk. Ahogy forrón mosolygott rá Manfred és Ursula, ahogy szorongatták a kezét. „Magyar Péter a jövő” – üzente aztán Manfred Weber kedves mindannyiunknak. Ajánlólevélnek szánta. A kígyók kígyóznak.