Viszont pusztán a spekulációk szintjén is érdemes foglalkozni azzal a meghökkentő állítással, amelyet – a Steinbock könyvében foglaltakat továbbgondolva – Lawrence Wilkerson volt amerikai ezredes, Colin Powell egykori republikánus külügyminiszter kabinetfőnöke tesz. Mint írja, ő már nyolc évvel ezelőtt azon az állásponton volt, hogy Izrael­nek államként nincs már hátra húsz esztendeje. Ezt most azzal fejeli meg, hogy mostantól számítva szerinte már tizenkét esztendeje sincs. Elméleti szempontból is érdekes annak a felvetése, hogy a Közel-Kelet – úgy is, mint Európa közvetlen szomszédságában lévő válsággóc – egyensúlya ilyen mértékben felborulhat. Ha ez megtörténne, annak fő haszonélvezője Irán lenne, persze jelen állás szerint; ott sem lehet kizárni nagy változásokat.

Ha pedig Irán és támogatottjai, így a Hamász és a Hezbollah tudatosan törekszenek arra, hogy Iz­raelt, ezt a 22 ezer négyzetkilométeres, az Alföld területének a felét sem kitevő országot egy számára fenntarthatatlan állapotba manőverezzék, az sokat elárulhat a 2023-as terrortámadás indítékáról. Hiszen nem lehetett kétséges, hogy a Hamásznak és a Hezbollahnak az izraeli emberveszteségek és anyagi károk sokszorosával kell számolnia október 7-e után a palesztin és a libanoni területeken. Nem volt kétséges az sem, hogy a világ legerősebb hadseregével az Egyesült Államok, ha olykor morogva, sőt dühöngve is, de kitart Izrael mellett. (Clinton elnök Netanjahuról a 90-es években: „Mi a francnak képzeli ez magát? Melyikünk a francos szuperhatalom?” Biden elnök Netanjahunak a telefonba, 2024-ben: „Bibi, mi a franc van?” A franc helyett valójában durvább káromkodások szerepeltek…) De ha úgy gondolkodtak, hogy hosszú távon a helyzet a javukra fordul, az más. Ebből az irányból is érdemes olvasni Steinbock könyvét.

Vegyünk néhány szempontot, most már Steinbocktól elrugaszkodva! Izrael 1948-as fennállása óta harcol a különböző arab tényezőkkel. Irán azonban nagyobb falat az ő gyenge hadseregeiknél. Különösen az azt követő helyzetben, hogy tavaly október 7-én a Hamász több zsidót ölt meg, mint a holo­kauszt óta bármely napon bárkik. Hallani, hogy Izrael ezután már nem lesz olyan, mint amilyen volt. Ez egyszerre triviális (minden ország változik, főleg fontos események nyomán), de történelmi távlatból visszatekintve akár mély állításnak is bizonyulhat majd. Izrael jelenleg számos szempont szerint – a katonaitól a lelkiig – túlfeszített állapotban él. Kérdés, visszatérhet-e egy fenntartható állapothoz akkor, ha a Netanjahu-kormány véget vet a háborúnak? (Kérdésre kérdés: a mostani vajon nem egyetlen, 1948 óta tartó háború-e? Annak talán soha nem lesz vége.)

Holnap még inkább az lesz. Továbbá: szétfeszíti-e a változó biztonsági környezet a már korábban is egyre nehezebben összetartható izraeli mozaiktársadalom kereteit? Teljesen felőrlődik-e a békepárti oldal (beszél-e még bárki is „kétállami megoldásról” meg „nemzetközi kvartettről”, ahogy korábban?) Folytatódik-e (demográfiai változásokkal párhuzamosan) a baloldaltól a jobbközépig szavazó világi középosztály térvesztése a radikális és vallásos jobboldal javára? Mi lesz a demokratikus normákkal egy állandóan háborúkba süppedő országban? Honnan lesz Izraelnek „demográfiája” a vele nyíltan vagy csendben ellenséges arab–muszlim „tengerrel” körülvéve?

Izraelben mintegy hétmillió zsidó él (a ciszjordániai zsidó telepesekkel együtt). Legnagyobb arab szomszédja, Egyiptom, amellyel „hidegbékében” áll – kérdés: meddig? – 117 millió főt számlál, de a kétmillió gázai palesztin hallatán már a hideg rázza. Amikor 1979-ben Egyiptom békét kötött Izraellel, még 43 millióan lakták. 

Mármint a zsidók. Hogyan viselkedik majd a kétmillió izraeli arab (a több millió palesztinról nem is beszélve), ha érdemben változik a helyzet?

Rengeteg más kérdést is fel lehetne még tenni, de utolsóként idézzük azt, amit „nekünk” – pontosabban egy friss felmérés keretében megkeresett magyaroknak – tettek fel. A válaszadók szűk kétharmada elítéli a Hamász Izrael elleni támadását, két százalékuk helyesli, egyharmaduk pedig elítéli, de megérti a Hamász indokait. A háború felelősének viszont már minden tíz válaszadóból csak négy nevezte meg egyedül a Ha­mászt. A többiek vagy mindkét oldalt, vagy Iz­raelt, vagy pedig a nagyhatalmakat okolták. Jelen állás szerint Izraelnek még van annyi belső és külső tartaléka – értve utóbbi alatt nemcsak a fegyvereket, de a diplomáciai támogatást is, amelyet mások mellett hazánktól is megkap –, hogy az átsegítse egy hosszabb, nehéz időszakon. De arra valóban nincs garancia, hogy tartósan fenntartható pályán marad.