Ágyúszó. Hajnalodik. Izgatott ébredés. Irány az óvóhely, a pince. Beszédfoszlányok a lépcsőházban a lakások rádióiból:

„Itt Nagy Imre…”, „a Magyar Népköztársaság…”, „ma hajnalban a szovjet csapatok…”, „hogy megdöntsék a törvényes…”, „demokratikus…”, „csapataink harcban állnak…”, „a kormány a helyén…”, „az ország…”, „és a világ közvéleményével”.

Lent, az udvari front pincerészében vackoló családok. A másik oldal teremnyi óvóhelye üresen marad. Utcára néz az ablaka, és „sose lehet tudni…”! Lent sötétség fogad, gyertyagyújtás a november eleji hidegben. Béna kazánházunk a pince másik végé­ben, pedig még lenne mivel fűtenünk. A megmaradt briketthalomnál is nagyobb könyvhalom lenne a gyújtós. A fűtő, aki az utcánk legalább öt-hat házának a kazánjait táplálta, eltűnt.

Az október utolsó napjaiban nőtt könyvhalom köteteivel mi, akkori kamaszok játszunk. Szimonov, Fegyin, Solohov, Makarenko, Osztrovszkij, és az ’56 tavaszán elhunyt Fagyejev. Itt-ott néhány klasszikus: Tolsztoj, bár nemcsak Lev, hanem a Turgenyev-leszármazott Alekszej is, valamint Gorkij. A forradalom kitörése után nem egy család ruháskosárban hordta le az orosz írók köteteit a kazánházba. Orosz klasszikust és modern szovjetet egyaránt. „Sose lehet tudni…!” Most, a szovjet támadás hírére megindult a szemérmes visszamentés, amit a gyerekekre bíztak.

Ám egyelőre sem a könyveknek, sem az embereknek nincs visszaút. A lakások elhagyatottak. Akiknek volt gondjuk rá, és nem is oly régi, második világháborús ostromtapasztalata, azok az ablakaikat is nyitva hagyták. Így ha a belövést nem is, de a légnyomást túlélhetik. Estére hatalmas dörrenés a fejünk felett. Megrázkódnak a falak. A felnőttek aggódó tekintete: „Vajon kinek a lakása kapott találatot?”

Éjszaka a vállalkozó kedvűek meg mi, kamaszok, felmerészkedünk. Mindegyik lakás megúszta. A tetőnk egyik kéménye nem. Aknatalálatot kapott. Elszállt, téglaporral borítva be a nyitott ablakú felső emeleti szobákat. Már megnyugodnánk, de a november 5-ébe forduló éjszaka vörösen érkezik. Lángol a Várhegy északi oldala. A ház lakásainak utcára néző ablakai­ból jól látni, miként füstöl, ég az Országos Levéltár.

A hírrel a pincébe rohanunk. Többen, köztük néhány asszony is felmerészkedik. 

Ez megmozgatja gyermekfantáziánkat. Talán Hunyadi Mátyásé (Mathias Rex manu propria), meg Rákóczié, Kossuthé is ott küzdhet a Bécsi kapu mellett a lángokkal. Alig várjuk a reggelt. A harcok elültét. A csend gyanús, de nem nekünk. Hosszas könyörgés után néhányunkat elengednek: „de csak odáig mentek, a Bécsi kapuig”.

„Irány a levéltár!” – rontunk neki a Linzi lépcsőnek. A Bécsi kapunál szétlőtt torlasz. Megkerülve végre épületközelbe jutunk. Köröskörül füst és pernye.
Füstöl az Országos Levéltár északi oldalának tetőszerkezete, és füstöt pipálnak a felső emeletek. Lent megpörkölődött papírhalmokban és pernyében gázolunk. Mátyás király keze nyomát, Kossuth Lajos törvényeit, a ’48-asokat keressük. Helyettük 100–150 éves kimutatások, statisztikák negyed- vagy éppen ötödrésznyire égett lapjait találjuk. Értéktelenek. Számunkra és akkor, 1956. november 5-én mindenképpen.

Csalódottan fordulunk vissza. Az Ostrom utcán ereszkedünk a Batthyány utca felé, s reménykedünk, hogy lesz hó, mert akkor ismét szánkózhatunk, mint tavaly, meg tavalyelőtt a Bécsi kaputól le egészen a Széna térig. Otthon megkönnyebbülten fogadnak. A felnőttek – szüleink – nem a hóban reménykednek. Témájuk egy tegnap elhangzott rádióbeszéd, a Szabad Kossuth rádió utolsó üzenete:

„Magyarország népe vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”

A levéltár égett. Sok minden elhamvadt. Ami megmaradt, a nagyhatalmakba és az ENSZ-be vetett remény. 

A szerző nyugalmazott rádiós újságíró