A lángoló levéltár elhamvasztotta a magyarok reményeit is

Ágyúszó. Hajnalodik. Izgatott ébredés. Irány az óvóhely, a pince. Beszédfoszlányok a lépcsőházban a lakások rádióiból:

„Itt Nagy Imre…”, „a Magyar Népköztársaság…”, „ma hajnalban a szovjet csapatok…”, „hogy megdöntsék a törvényes…”, „demokratikus…”, „csapataink harcban állnak…”, „a kormány a helyén…”, „az ország…”, „és a világ közvéleményével”.

Lent, az udvari front pincerészében vackoló családok. A másik oldal teremnyi óvóhelye üresen marad. Utcára néz az ablaka, és „sose lehet tudni…”! Lent sötétség fogad, gyertyagyújtás a november eleji hidegben. Béna kazánházunk a pince másik végében, pedig még lenne mivel fűtenünk. A megmaradt briketthalomnál is nagyobb könyvhalom lenne a gyújtós. A fűtő, aki az utcánk legalább öt-hat házának a kazánjait táplálta, eltűnt.

Az október utolsó napjaiban nőtt könyvhalom köteteivel mi, akkori kamaszok játszunk. Szimonov, Fegyin, Solohov, Makarenko, Osztrovszkij, és az ’56 tavaszán elhunyt Fagyejev. Itt-ott néhány klasszikus: Tolsztoj, bár nemcsak Lev, hanem a Turgenyev-leszármazott Alekszej is, valamint Gorkij. A forradalom kitörése után nem egy család ruháskosárban hordta le az orosz írók köteteit a kazánházba. Orosz klasszikust és modern szovjetet egyaránt. „Sose lehet tudni…!” Most, a szovjet támadás hírére megindult a szemérmes visszamentés, amit a gyerekekre bíztak.

Ám egyelőre sem a könyveknek, sem az embereknek nincs visszaút. A lakások elhagyatottak. Akiknek volt gondjuk rá, és nem is oly régi, második világháborús ostromtapasztalata, azok az ablakaikat is nyitva hagyták. Így ha a belövést nem is, de a légnyomást túlélhetik. Estére hatalmas dörrenés a fejünk felett. Megrázkódnak a falak. A felnőttek aggódó tekintete: „Vajon kinek a lakása kapott találatot?”

Éjszaka a vállalkozó kedvűek meg mi, kamaszok, felmerészkedünk. Mindegyik lakás megúszta. A tetőnk egyik kéménye nem. Aknatalálatot kapott. Elszállt, téglaporral borítva be a nyitott ablakú felső emeleti szobákat. Már megnyugodnánk, de a november 5-ébe forduló éjszaka vörösen érkezik. Lángol a Várhegy északi oldala. A ház lakásainak utcára néző ablakaiból jól látni, miként füstöl, ég az Országos Levéltár.

A hírrel a pincébe rohanunk. Többen, köztük néhány asszony is felmerészkedik.

Az arcokon döbbenet és a tűz visszfénye. A legtöbben sejtik, s ki is mondják, mekkora pótolhatatlan értékek válnak most hamuvá. Az ország évszázadainak papírra vetett dokumentumai. Okiratok, oklevelek, egyetlen köteles példányok, talán még nyelvemlékek is… Királyi leiratok, kéziratok.

Ez megmozgatja gyermekfantáziánkat. Talán Hunyadi Mátyásé (Mathias Rex manu propria), meg Rákóczié, Kossuthé is ott küzdhet a Bécsi kapu mellett a lángokkal. Alig várjuk a reggelt. A harcok elültét. A csend gyanús, de nem nekünk. Hosszas könyörgés után néhányunkat elengednek: „de csak odáig mentek, a Bécsi kapuig”.

„Irány a levéltár!” – rontunk neki a Linzi lépcsőnek. A Bécsi kapunál szétlőtt torlasz. Megkerülve végre épületközelbe jutunk. Köröskörül füst és pernye.
Füstöl az Országos Levéltár északi oldalának tetőszerkezete, és füstöt pipálnak a felső emeletek. Lent megpörkölődött papírhalmokban és pernyében gázolunk. Mátyás király keze nyomát, Kossuth Lajos törvényeit, a ’48-asokat keressük. Helyettük 100–150 éves kimutatások, statisztikák negyed- vagy éppen ötödrésznyire égett lapjait találjuk. Értéktelenek. Számunkra és akkor, 1956. november 5-én mindenképpen.

Csalódottan fordulunk vissza. Az Ostrom utcán ereszkedünk a Batthyány utca felé, s reménykedünk, hogy lesz hó, mert akkor ismét szánkózhatunk, mint tavaly, meg tavalyelőtt a Bécsi kaputól le egészen a Széna térig. Otthon megkönnyebbülten fogadnak. A felnőttek – szüleink – nem a hóban reménykednek. Témájuk egy tegnap elhangzott rádióbeszéd, a Szabad Kossuth rádió utolsó üzenete:

„Magyarország népe vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”