Az elittúltermelés nem csak a kínai történelemben jelentkezett, és persze nem is magyarországi – vagy Magyar Péter-i – sajátosság. Az elmúlt harminc évben az egész világra jellemző, és párhuzamosan jelentkezett két másik jelenséggel. Az egyik az úgynevezett pénzpumpa, vagyis az, hogy 

 Az egy főre jutó GDP növekszik ugyan, de az árak is, a relatív jövedelmek viszont folyamatosan csökkennek. Vagyis: a jövedelmek növekedése nem tart lépést a GDP növekedésével. Mert ezt a növekedést teljes (de legalábbis döntő) mértékben a tulajdonosok (cégek, ingatlanok, részvények stb. birtokosai), felső vezetők és az elit további tagjai (sztárok, celebek stb.) zsebelik be. A gazdasági növekedés nem csorog le az alsóbb, szélesebb társadalmi rétegekhez. Mindez azért tud könnyen megtörténni, mert a munkaerő egyre olcsóbb, egyre kevésbé értékes, egyre nagyobb mértékben áll rendelkezésre a népesség növekedése és/vagy a tömeges bevándorlás miatt.

A pénzpumpa tehát nemcsak elittúltermelést okoz, hanem tömeges elszegényedést is. Egyre nőnek a vagyoni, társadalmi különbségek, ebből következően pedig a feszültségek is. Félreértés ne essék, illetve ismét hangsúlyozni kell, hogy az egalitárius, vagyoni különbségek nélküli társadalom egy (marxista) utópia, ami ráadásul életképtelen is. Hiszen senki sem motivált a jobb teljesítményre, ha nem profitál belőle; ha az eredmény ugyanaz számára, mint annak, aki gyengébb teljesítményt nyújt (vagy akár semmilyent sem). Azzal sincs alapvető baj, hogy van a társadalomnak egy elitje. Mindig az elit képes megszervezni, működtetni, fenntartani magukat a társadalmakat, azok intézményeit, szervezeteit, gazdaságát. 

Nem törvényszerű azonban, hogy így legyen. Az elit képes lehet „lemenedzselni” egy széles körű társadalmi béketeremtést is. Ha nem szakad el túlságosan a tömegektől (vagyonban, életmódban), ha a középosztálybeli lét stabil és kiszámítható, akkor kellően széles, stabil tömegbázisa van a status quónak, a fennálló rendnek. Hiába vannak társadalmi különbségek, mégsem jelentkeznek akkora feszültségek, amelyekre a radikálisok, a bajkeverők rátelepülhetnének, újabb széles, naiv tömegeket radikalizálva. Mert a mérsékelt gondolkodásúak természetes féket jelentenek. Ez tudja garantálni a demokráciák fennmaradását is.

Egyre nehezebb például ingatlanhoz jutni. Míg a 90-es években egy felső-középosztálybeli éves jövedelem körülbelül három és félszereséért lehetett házat venni, addig ez a szorzó ma tíz körül van. Az alsóbb rétegek számára pedig már a mindennapi megélhetés vált bizonytalanná. Míg a 60-as években az egykeresős modell volt a jellemző (a férfi dolgozott, a nő az otthonról és a gyerekekről gondoskodott), és simán megéltek, addig ma már nemhogy mindketten dolgoznak, hanem sok esetben akár két-három állásban is. A felfelé vezető út nyilvánvalóan az oktatás – lenne. Azonban 2016-ban az 1976-oshoz képest már három és félszer annyi órát kellett dolgoznia egy medián bérből élőnek ahhoz, hogy ki tudja fizetni a saját vagy gyereke egyetemi oktatását.

Egy nagyon szűk, vagyonos elit gyakorlatilag kizárólagosan birtokolja nemcsak a hatalmi pozíciókat és a gazdasági javakat, hanem a tömegek totálisan ki vannak neki szolgáltatva már a puszta létfeltételeikben is. Az elitben viszont túltermelés van; a pozíciók száma nem vagy alig nő. Az ezeket birtoklók egyre jobban össze is zárnak, egyre autokratikusabb eszközökkel ragaszkodnak a hatalmukhoz. Ugyanakkor ezzel egyre inkább ki is termelik az ellenelitet.

Nem lesz könnyű, ugyanis az eddig hatalmon lévő elit nyomasztó mértékben birtokolja már a gazdasági javakat. Beleértve az átlagcsaládok számára legfontosabb, de egyre elérhetetlenebb vagyontárgyat, a saját lakóingatlant is. Magyarul: egy átlagamerikai ma már csak bérelni tud. Viszont a munkahelye nem elég stabil, így állandóan a lecsúszás, akár a hajléktalanná válás réme fenyegeti. (Kaliforniában, ahol az ingatlanárak már „sztratoszferikus” szinten vannak, ezt látjuk az autópályák mellett ezerszámra felállított sátortáborok formájában.)

Magyarországon másfajta helyzetet látunk. 

Igyekeznek tömegtámogatást is szerezni. És még a külső nyomás is megjelenik. Tömeges elszegényedés viszont nincs (bár az ellenelit próbálja ezt elhitetni a tömegekkel).

A „kötéltánc”, amit a regnáló kormányzatnak járnia kell, hogy úgy növelje továbbra is a társadalmi jólétet, még többeket kiemelve a szegénységből, hogy a ranglétrán feljebb lépők közben ne váljanak türelmetlenné, elégedetlenné, túlságosan „éhes” elitaspiránssá, akik hatalmi pozíciókra is törnek – s ha nem jutnak hozzá, akkor akár erőszakhoz is folyamodnak.