Hősünk relatíve vagyonos családból származik, jól menő, sikeres, a felsőbb körökhöz tartozik. Természetes volt, hogy bejut az egyetemre, s el is végzi. Ha nem is kimagasló eredménnyel, de sikerrel. Ezután azonban falba ütközött. Családtagjai, barátai, iskolatársai rendre magasabb, vezetői, államigazgatási pozíciókba kerültek, neki azonban nem sikerült az ezekhez szükséges akadályokat megugrania, és mindig a „futottak még” kategóriában maradt.
Bár az elithez tartozott, de nem jutott a saját maga által elvárt és megcélzott pozíciókhoz. Ez komoly frusztrációt okozott számára. Önreflexiója nemigen volt, önmaga hatása alá került, zavaros gondolatai, látomásai is támadtak; tán eleve rendelkezhetett némi személyiségzavarral is. Nem bírta elviselni, hogy nem kapja meg azokat a pozíciókat, mások feletti befolyást, amiket a képességei ugyan nem indokoltak, de személyes ambíciói igen.
Elhatározta: ő márpedig vezető lesz, bármi áron. Mozgalmat szervezett, és néhány hozzá hasonló, a társadalmi-kulturális elitből érkező, frusztrált és magasabbra vágyó társat is talált. Hamar egész szekta gyűlt köré. Lázító, demagóg fellépésével százezreket tüzelt fel. Itták a szavait, mindenhová követték, bármit mondhatott vagy tehetett; a hívek istenként tekintettek rá.
Nem, nem Magyar Péterről van szó. (És nem is Leninről.) Hanem Hung Hsziu-csüan (angolosan Hong Xiuquan) kínai „ellencsászárról”, aki 1853 márciusában, Nankingban, Kína úgynevezett déli fővárosában (amit Tiankingre nevezett át) megalapította a Tajping Mennyei Királyságot; egy „ellenállamot” a fennálló császársággal szemben. A történelem iránt érdeklődők kedvéért: a tajping lázadás volt a világtörténelem legvéresebb polgárháborúja, 14 éven át tartott, az áldozatok száma 20–30 millió közé tehető, ami Kína akkori teljes lakosságának 5-10 százaléka volt. A lázadás végül elbukott, a Csing (Qing) dinasztia hatalmon maradt (1912-ig).
Magyar Péter napjaink tökéletes Hungja. Az elitből érkező, ezáltal a legmagasabb pozíciókra törő, bizonyos szempontból szuggesztív személyiség, de szerényebb képességei miatt a csúcsra el nem jutó aspiráns, aki egyfajta ellenelitet hoz létre, tömegeket lázít fel és gyűjt maga köré, hogy mégis megszerezze a hatalmat, akár polgárháború árán is.
És itt kapcsolódunk vissza négy héttel ezelőtti írásomhoz, amelyben részletesen beszéltem az úgynevezett elittúltermelésről; a folyamatos gazdasági növekedést felmutató társadalmak elkerülhetetlen kísérőjelenségéről. Amikor a népesség általános növekedéséhez képest sokkal jobban növekszik az elitek aránya. Többen gazdagodnak meg, nekik több gyerekük születik, többen végeznek magasabb szintű tanulmányokat stb. A vagyon mellé befolyás, hatalmi pozíció is jön – legalábbis egy darabig. A pozíciók száma azonban véges. Kialakul egyfajta „zenés székfoglaló” játék, amire biztos emlékszünk az általános iskolás évekből: mindig lesz valaki, akinek nem sikerül leülnie, és kiesik. Egy idő után az elitek számára is egyre kevesebb a szék, egyre többen maradnak pozíció, befolyás nélkül. Ez pedig egyre nagyobb feszültséget okoz a társadalom felsőbb rétegeiben; egészen odáig, hogy kialakul egy ellenelit, amelyik el akarja távolítani a hatalmi pozíciókból az uralkodó elitet.
Az elittúltermelés nem csak a kínai történelemben jelentkezett, és persze nem is magyarországi – vagy Magyar Péter-i – sajátosság. Az elmúlt harminc évben az egész világra jellemző, és párhuzamosan jelentkezett két másik jelenséggel. Az egyik az úgynevezett pénzpumpa, vagyis az, hogy
a vagyon az alsóbb, szélesebb rétegek felől egyre inkább a felső tíz vagy még inkább a felső egy százalékához áramlik. A cégek egyre hatékonyabban, egyre nagyobb profittal termelnek (nem utolsósorban a globalizáció hatására megjelenő tömeges ázsiai, afrikai olcsó munkaerőnek köszönhetően), a részvényeik értéke nő, a vezetőik egyre nagyobb bónuszokat kapnak, egyre többen válnak szupergazdaggá.
Az egy főre jutó GDP növekszik ugyan, de az árak is, a relatív jövedelmek viszont folyamatosan csökkennek. Vagyis: a jövedelmek növekedése nem tart lépést a GDP növekedésével. Mert ezt a növekedést teljes (de legalábbis döntő) mértékben a tulajdonosok (cégek, ingatlanok, részvények stb. birtokosai), felső vezetők és az elit további tagjai (sztárok, celebek stb.) zsebelik be. A gazdasági növekedés nem csorog le az alsóbb, szélesebb társadalmi rétegekhez. Mindez azért tud könnyen megtörténni, mert a munkaerő egyre olcsóbb, egyre kevésbé értékes, egyre nagyobb mértékben áll rendelkezésre a népesség növekedése és/vagy a tömeges bevándorlás miatt.
A pénzpumpa tehát nemcsak elittúltermelést okoz, hanem tömeges elszegényedést is. Egyre nőnek a vagyoni, társadalmi különbségek, ebből következően pedig a feszültségek is. Félreértés ne essék, illetve ismét hangsúlyozni kell, hogy az egalitárius, vagyoni különbségek nélküli társadalom egy (marxista) utópia, ami ráadásul életképtelen is. Hiszen senki sem motivált a jobb teljesítményre, ha nem profitál belőle; ha az eredmény ugyanaz számára, mint annak, aki gyengébb teljesítményt nyújt (vagy akár semmilyent sem). Azzal sincs alapvető baj, hogy van a társadalomnak egy elitje. Mindig az elit képes megszervezni, működtetni, fenntartani magukat a társadalmakat, azok intézményeit, szervezeteit, gazdaságát.
A problémák akkor kezdődnek, ha az említett két jelenség, az elittúltermelés és a tömeges elszegényedés dominánssá válik; ha súlyos feszültség, szembenállás jelentkezik egyrészt az eliten belül, másrészt az elit és a köznép között. Ez sokszor lázadásokhoz, forradalmakhoz, polgárháborúkhoz, de akár civilizációk teljes összeomlásához is vezetett. Különösen akkor, ha mindehhez még külső ellenségtől jövő nyomás is társult.
Nem törvényszerű azonban, hogy így legyen. Az elit képes lehet „lemenedzselni” egy széles körű társadalmi béketeremtést is. Ha nem szakad el túlságosan a tömegektől (vagyonban, életmódban), ha a középosztálybeli lét stabil és kiszámítható, akkor kellően széles, stabil tömegbázisa van a status quónak, a fennálló rendnek. Hiába vannak társadalmi különbségek, mégsem jelentkeznek akkora feszültségek, amelyekre a radikálisok, a bajkeverők rátelepülhetnének, újabb széles, naiv tömegeket radikalizálva. Mert a mérsékelt gondolkodásúak természetes féket jelentenek. Ez tudja garantálni a demokráciák fennmaradását is.
Ha viszont a középosztálybeli lét nem stabil, akkor az egyetlen lehetőség a följutás az elitbe; ellenkező esetben folyamatosan ott van a lecsúszás veszélye. Ez viszont a középosztályon belül is feszültségeket okoz, tovább gyengítve azt. Ezt látjuk ma a plutokráciává vált Egyesült Államokban.
Egyre nehezebb például ingatlanhoz jutni. Míg a 90-es években egy felső-középosztálybeli éves jövedelem körülbelül három és félszereséért lehetett házat venni, addig ez a szorzó ma tíz körül van. Az alsóbb rétegek számára pedig már a mindennapi megélhetés vált bizonytalanná. Míg a 60-as években az egykeresős modell volt a jellemző (a férfi dolgozott, a nő az otthonról és a gyerekekről gondoskodott), és simán megéltek, addig ma már nemhogy mindketten dolgoznak, hanem sok esetben akár két-három állásban is. A felfelé vezető út nyilvánvalóan az oktatás – lenne. Azonban 2016-ban az 1976-oshoz képest már három és félszer annyi órát kellett dolgoznia egy medián bérből élőnek ahhoz, hogy ki tudja fizetni a saját vagy gyereke egyetemi oktatását.
Egy nagyon szűk, vagyonos elit gyakorlatilag kizárólagosan birtokolja nemcsak a hatalmi pozíciókat és a gazdasági javakat, hanem a tömegek totálisan ki vannak neki szolgáltatva már a puszta létfeltételeikben is. Az elitben viszont túltermelés van; a pozíciók száma nem vagy alig nő. Az ezeket birtoklók egyre jobban össze is zárnak, egyre autokratikusabb eszközökkel ragaszkodnak a hatalmukhoz. Ugyanakkor ezzel egyre inkább ki is termelik az ellenelitet.
Donald Trump megjelenése és népszerűvé válása tökéletes indikátora mindkét jelenségnek (elittúltermelés, tömeges elszegényedés). Trump vezeti az ellenelitet, amely szövetkezett a tömegekkel, és amely a tömegeknek egy újfajta „New Deal”-t ígér, visszatérést az amerikai álomhoz, ahol a tehetség és a szorgalom bárki számára a meggazdagodás lehetőségét hordozza magában, de legalábbis stabil, középosztálybeli létet tud biztosítani.
Nem lesz könnyű, ugyanis az eddig hatalmon lévő elit nyomasztó mértékben birtokolja már a gazdasági javakat. Beleértve az átlagcsaládok számára legfontosabb, de egyre elérhetetlenebb vagyontárgyat, a saját lakóingatlant is. Magyarul: egy átlagamerikai ma már csak bérelni tud. Viszont a munkahelye nem elég stabil, így állandóan a lecsúszás, akár a hajléktalanná válás réme fenyegeti. (Kaliforniában, ahol az ingatlanárak már „sztratoszferikus” szinten vannak, ezt látjuk az autópályák mellett ezerszámra felállított sátortáborok formájában.)
Magyarországon másfajta helyzetet látunk.
Egész Kelet-Európában sokáig volt egy általános felemelkedés az elmúlt évtizedekben. Sokan érkeztek meg a középosztályba, akár annak felsőbb rétegeibe is, de polgári hagyományok, műveltség, kultúra nélkül. Ők most tovább akarnak robogni az elitbe, ahol már falakba ütköznek. Ily módon tehát egyfajta elittúltermelés látszik nálunk is. Hatalmi pozíciókat szeretnének azok, akik kimaradtak belőle.
Igyekeznek tömegtámogatást is szerezni. És még a külső nyomás is megjelenik. Tömeges elszegényedés viszont nincs (bár az ellenelit próbálja ezt elhitetni a tömegekkel).
A „kötéltánc”, amit a regnáló kormányzatnak járnia kell, hogy úgy növelje továbbra is a társadalmi jólétet, még többeket kiemelve a szegénységből, hogy a ranglétrán feljebb lépők közben ne váljanak türelmetlenné, elégedetlenné, túlságosan „éhes” elitaspiránssá, akik hatalmi pozíciókra is törnek – s ha nem jutnak hozzá, akkor akár erőszakhoz is folyamodnak.
