Mérgező gyakorlat a föderalista bírói aktivizmus

Hazánk miniszterelnöke az uniós vezetők budapesti csúcstalálkozója alkalmából megtartott sajtótájékoztatóján a migrációs krízis kezelése kapcsán nyílt lázadást hirdetett az Európai Bíróság a tagállamok szuverenitásába ütköző aktivista ítélkezési gyakorlata ellen. Kétségtelenül létező és a tapasztalatok szerint évtizedek óta rendszerszinten működő jelenségről van szó, aminek a lényegét legegyszerűbben úgy lehet megfogalmazni, hogy beletartozik minden olyan döntéshozatali eljárás, amikor az uniós bíróság a hatalmával visszaélve túlterjeszkedik az egyébként teljesen ellenőriz(het)etlen bírói funkcióin.

Idesorolandó elsősorban a jogszabályok szöveghű alkalmazásától való önkényes eltérés – úgymond „kreatív értelmezés” –, ami valójában új jog alkotását jelenti. Ugyancsak ez a helyzet, amikor az uniós bíróság egy adott kérdéssel kapcsolatos joghézag fennállása esetén már nem jogot alkalmaz, hanem annak hiányában valamilyen azon kívüli értéket vesz alapul a döntéséhez.

Ezek mellett a kifinomult eszközök mellett kifejezetten gátlástalan technika a tények átértelmezésén (meghamisításán) alapuló, valamint az érdemi indokolást egyszerűen mellőző ítélkezés. A hazánkkal szembeni migrációs perekben mindkettő előfordult.

Emlékezetes, hogy a luxembourgi uniós bíróság fogva tartásnak minősítette a röszkei tranzitzónás elhelyezést, holott az érintett migránsokat de facto nem fosztották meg a szabadságuktól, ugyanis oda önként léptek be, és ugyanígy vissza is térhettek volna Szerbiába, ahol nem voltak veszélynek kitéve.

Éppen ezért szemben az uniós bírósággal, az emberi jogok strasbourgi bírósága az előtte folyó Ilias és Ahmed-perben nem is tekintette fogva tartásnak a migránsok ott tartózkodását. Mindezek után pedig a napi 400 millió forint összegű, gigantikus migrációs pénzbírság fizetésére kötelező ítéletből egyáltalán nem derült ki, hogy a pénzbírság miért pont annyi, amekkora összegben azt az EU öt bírója kiszabta.

Semmilyen számszaki levezetés nem szerepel a döntés indokolásában. Az uniós migrációs jogszabályi rendelkezések átültetésének megtagadásával kapcsolatban az ítélet mindössze azokat az elvi szempontokat jelölte meg, amelyek a bírók szerint egy nagy összegű bírság alkalmazását alapozzák meg. De hogy ezekből miért épp az általuk meghatározott bírságösszeg következik, miért nem mondjuk a fele, vagy akár a duplája, az nem vezethető le az ítélet indokolásából. Az indokolási kötelezettség teljesítésének a hiánya az ítéletet önkényessé teszi és a tisztességes eljáráshoz való jog súlyos sérelmét jelenti.

Mindegyik módszerről megállapítható, hogy az elvi vezérfonala az „egyre szorosabb unió” megteremtésének doktrínája, a jogegységesítésre hivatkozva a föderalista integráció elmélyítése politikai szinten is. Az ilyen „eredményorientált” aktivista ítéletekből saját politikai program bontakozik ki. Tény, hogy az EU alapszerződései sem kifejezett felhatalmazást, sem egyértelmű tilalmat nem tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy az Európai Bíróság lényegében hatáskört tulajdonítson saját magának arra, hogy végső igazságszolgáltatási fórumként aktív és meghatározó szereplője legyen a szuverén gazdasági, társadalmi és kulturális politikák alakításának.

Ilyen adottságokkal fokozott jelentősége lenne a bíróság önmérsékletre való készségének és képességének, annak elkerülése érdekében, hogy a hatáskörével visszaélve a saját preferenciáit normaképző értékekként kezelje, hiszen ezzel az igazságszolgáltatási legitimitását és hitelességét teszi kockára. A hatalmi visszafogottságnak azonban a személyi feltételei sincsenek meg, aminek a kialakulását a bíróság szervezetére és működésére vonatkozó szabályozás nem is törekszik kikényszeríteni.

Az Európai Unió Bírósága, annak elnöke, Koen Lenaerts totális és kontroll nélküli befolyása alatt áll, akiről ismert, hogy kivételes tehetséggel gyűjti be az információkat a rendszerben dolgozókról – a bíráktól az előkészítésben részt vevő személyekig –, és azután az így azonosított tulajdonságokkal, érdekekkel zseniálisan sáfárkodik.

Az egyes ügyekben eljáró bírók kijelölése abszolút az ő döntésén múlik, erre vonatkozóan nincs olyan automatizmus a bíróság igazgatási rendjében, amit egyébként a jogállamiság nevében a tagállami bíróságoktól rendre megkövetelnek. Egy-egy ügy rendszerint két hónapig nem is kerül bíróhoz, mert az előkészítő bürokrácia (az elnök irányítása mellett) dolgozza fel, és az alapján az elnök felméri az ügy kezelésének a reménybeli végeredmény szempontjából legoptimálisabb módját – beleértve az eljáró bíró(k) kijelölését is. Az elnöknek eleve meghatározó szerepe van a bírák megválasztását előkészítő szakmai tanácsadó bizottság tagjainak összeállításában, ezáltal szintén döntő befolyást tud gyakorolni magukra a bírói kinevezésekre is. Mindez garantálja a bírói testület tagjai többségének kritikátlan lojalitását az elnök által megszabott szervezeti működés és az egyes ügyek eldöntése vonatkozásában egyaránt.

A belső működésre rálátással rendelkezők tapasztalata szerint az egyes (fontos) ügyek eldöntése során gyakorlatilag hallgatólagos megegyezések jönnek létre a bírók között a saját ilyen-olyan preferenciájuk érdekében: egyik ügyben történő támogatásért cserébe a másik ügyben viszonttámogatást nyújtanak.

Lenaerts elnök aktivizmus iránti fokozott fogékonysága már 2002-ben nyilvánvalóvá vált, amikor még elsőfokú bíróként egy olyan ítélet megszületésében játszott kulcsszerepet, amit a másodfokú Európai Bíróság éppen aktivista jogi túlkapás miatt helyezett hatályon kívül. Emellett a föderalista elkötelezettségének hangot adva egy cikkében kifejtette azt a meggyőződését, hogy a tagállami szuverenitásnak és az azt megtestesítő alkotmányoknak nincs az európai jog szempontjából érinthetetlennek tekinthető magja.

Személyében tehát a föderalista bírói aktivizmus garanciáját tisztelhetjük, ráadásul kiemelkedő intellektuális és vezetői tulajdonságokkal.

Pedig az uniós igazságszolgáltatás hatalmi önmérsékletére különösen nagy szükség lenne olyan történelmi időkben, amikor az unió kereteit szétfeszíti a ráerőltetett föderális identitás minden területen és mindenáron történő érvényesítése.

A szerző ügyvéd, Európa-jogi szakjogász