Rettenetes rémálmom volt. Az idő összekuszálódott benne rendesen, csupán a tér maradt beazonosítható. A Hősök terén álltam, valahol Woody Harrelson monumentális szobrának közelében, hátam mögött a műjégpálya, balra a Műcsarnok, jobbra a Szépművészeti. Ezek biztosan jelentenek valamit, gondoltam ekkor, de a megfejtések helyett egy spirál következett, a helyszín ugyanaz maradt, egy fehér inges fiatal férfi a szovjet csapatok távozásának szükségességéről beszélt, aztán egy hirtelen csavar nyomán egy idősebb eurokolhozt emlegetett, majd visszatértem a feltételezett jelenbe.
A tömeg kissé összezsugorodott körülöttem, de felettébb lelkesnek tűnt. Minden korosztály képviseltette magát, és valamennyien fertelmes bűzt árasztottak maguk körül. Óhatatlanul elkaptam néhány beszélgetésfoszlányt a körülöttem lévők irányából, voltak, akik a kedvezménnyel vásárolt elektromos autóik tulajdonságairól cseréltek eszmét, és akadtak olyanok is szép számmal, akik a felvett és kihasznált támogatásokról értekeztek és arról, hogy ők szívük szerint sokkal több rezsit fizetnének havonta, de ezt a regnáló mocskos kormány lehetetlenné teszi, takarodjon tehát, de ízibe. A mocskost és a takarodjot ezen a ponton rigmusokba rendezték, és megcifrázták némi pedofilozással, de azt többen lehurrogták, hogy már nem aktuális, és kisvártatva a komplett kórus elhallgatott.
Szerencsére, mivel nagyjából olyan tömény szájszag kezdett terjengeni a téren, amiből még Jacques-Foches (Zsákfos) is meríthetett volna némi muníciót egy erőteljes, Béarice de Montmirail sérelmére elkövetett lehelethez. De „Lehellet megszegik, – / Ajtó megől fehér galamb, / Ősz bárd emelkedik.” Illetve hát egy szónok, ki néma maradt, mert beszélni, azt nem tudott. Első pillantásra agyhalottnak tűnt, és olyan Soros-ügynök formája volt neki, de ez senkit nem érdekelt a jelenlévők közül, sőt az első sorokban a megbeszélt koreográfia szerint többen megigazították a töküket, amitől olyan látvány kerekedett, mintha beszívott volna a tánckar valami musical nyitányában.
Mindeközben Tony Soprano emberei milliárdokba kerülő technikát helyeztek el ürgebőrbe varrva az ismeretlen katona sírjában, de erről az egybegyűltek mit sem tudtak, csupán megérezték kollektívan. Ekkor szúrtak ki maguknak a legbüdösebbek, a szekta elitjének számító Kemény Szag elnevezésű nyugdíjaskommandó tagjai, így jobbnak láttam, ha megkezdem a rugalmas elszakadást. A Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza irányába menekültem, nyomomban a feldühödött rohamosztaggal, akik közül többen Halál Evelinre! feliratú kapucnis pulóvert viseltek és bolgár gyártmányú, mérgezett végű esernyővel hadonásztak.
Kihasználva a megkopott ízületek okozta lehetőséget, valamint azt, hogy a gyorshadtesthez csatlakozott néhány agy- és élőhalott, támolygó zombi funkcionárius, akiket a fürgébbeknek néha fel kellett segíteniük a földről, és ráadásul többen megálltak, hogy koszorút helyezzenek el tizenkét kivágott fa helyén, és gyomirtót öntsenek a helyettük elültetett több száz másik tövébe, közben pedig válogatott átkokat szórtak a japán sztárépítészre, megpróbáltam levegőhöz jutni. Gondoltam, bekéredzkedek a sajtó által használt, Köcsögök feliratú közvetítőkocsiba, elvégre szakmai szolidaritás is van a világon, de az ajtót (érthető okok miatt) zárva találtam.
Ez annál is inkább indokoltnak tűnt, mivel a „Dobjuk a Dunába!” skandálás egyre közelebbről hallatszott. Igaz, a borzalmasan büdös, itt-ott enyhén algás műfogsorok miatt a felszólítást úgy is lehetett érteni, hogy lőjük a Dunába, de ez sem tűnt sokkal vonzóbb alternatívának. Átvágtam hát a Thököly úton, és mivel üldözőim itt ismét megtorpantak egy pillanatra egy rituális vakargatás és igazgatás erejéig, ismét egérutat nyertem. A helyzet kezdett élénken emlékeztetni Martin Scorsese Lidérces órák című kis gyöngyszemére.
A Puskás Ferenc Aréna felé iszkoltam, amely jelesebb estéken vagy hatvanezer embernek okoz örömet vagy éppen szomorúságot, mindenesetre komoly közös érzelmek kitörésével járó élményt jelent a magyar válogatott játéka, amikor elém billent egy zombi, mind közül a legbüdösebb. A fejétől bűzlött, pedig nem volt hal, csupán egy agyhalott. Egyik kezében egy táblát tartott, Lélegeztetőgépet a szájhigiéniára! felirattal, a másikban egy rozsdás légkondicionáló darabkáját, hiányos fogazatából egy hőmérő meredt előre vészjóslóan. Egy testcsellel kikerültem, és berohantam a pályára. Megálltam a kezdőkörben. A lelátó lassan megtelt. Vesszen Hannibál, vesszen Nyúl! – ezt üvöltötték, és megszólaltak a dobok. Ekkor mentett meg a macska. A Cirmos volt az, azonnal felismertem a huszonhárom szál bajuszáról, mivel egyet elveszített egy ütközetben. A reggelijét követelte.
