Rettenetes rémálmom volt. Az idő összekuszálódott benne rendesen, csupán a tér maradt beazonosítható. A Hősök terén álltam, valahol Woody Harrelson monumentális szobrának közelében, hátam mögött a műjégpálya, balra a Műcsarnok, jobbra a Szépművészeti. Ezek biztosan jelentenek valamit, gondoltam ekkor, de a megfejtések helyett egy spirál következett, a helyszín ugyanaz maradt, egy fehér inges fiatal férfi a szovjet csapatok távozásának szükségességéről beszélt, aztán egy hirtelen csavar nyomán egy idősebb eurokolhozt emlegetett, majd visszatértem a feltételezett jelenbe.
A tömeg kissé összezsugorodott körülöttem, de felettébb lelkesnek tűnt. Minden korosztály képviseltette magát, és valamennyien fertelmes bűzt árasztottak maguk körül. Óhatatlanul elkaptam néhány beszélgetésfoszlányt a körülöttem lévők irányából, voltak, akik a kedvezménnyel vásárolt elektromos autóik tulajdonságairól cseréltek eszmét, és akadtak olyanok is szép számmal, akik a felvett és kihasznált támogatásokról értekeztek és arról, hogy ők szívük szerint sokkal több rezsit fizetnének havonta, de ezt a regnáló mocskos kormány lehetetlenné teszi, takarodjon tehát, de ízibe. A mocskost és a takarodjot ezen a ponton rigmusokba rendezték, és megcifrázták némi pedofilozással, de azt többen lehurrogták, hogy már nem aktuális, és kisvártatva a komplett kórus elhallgatott.
Szerencsére, mivel nagyjából olyan tömény szájszag kezdett terjengeni a téren, amiből még Jacques-Foches (Zsákfos) is meríthetett volna némi muníciót egy erőteljes, Béarice de Montmirail sérelmére elkövetett lehelethez. De „Lehellet megszegik, – / Ajtó megől fehér galamb, / Ősz bárd emelkedik.” Illetve hát egy szónok, ki néma maradt, mert beszélni, azt nem tudott. Első pillantásra agyhalottnak tűnt, és olyan Soros-ügynök formája volt neki, de ez senkit nem érdekelt a jelenlévők közül, sőt az első sorokban a megbeszélt koreográfia szerint többen megigazították a töküket, amitől olyan látvány kerekedett, mintha beszívott volna a tánckar valami musical nyitányában.
