Mindeközben Tony Soprano emberei milliárdokba kerülő technikát helyeztek el ürgebőrbe varrva az ismeretlen katona sírjában, de erről az egybegyűltek mit sem tudtak, csupán megérezték kollektívan. Ekkor szúrtak ki maguknak a legbüdösebbek, a szekta elitjének számító Kemény Szag elnevezésű nyugdíjaskommandó tagjai, így jobbnak láttam, ha megkezdem a rugalmas elszakadást. A Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza irányába menekültem, nyomomban a feldühödött rohamosztaggal, akik közül többen Halál Evelinre! feliratú kapucnis pulóvert viseltek és bolgár gyártmányú, mérgezett végű esernyővel hadonásztak.
Kihasználva a megkopott ízületek okozta lehetőséget, valamint azt, hogy a gyorshadtesthez csatlakozott néhány agy- és élőhalott, támolygó zombi funkcionárius, akiket a fürgébbeknek néha fel kellett segíteniük a földről, és ráadásul többen megálltak, hogy koszorút helyezzenek el tizenkét kivágott fa helyén, és gyomirtót öntsenek a helyettük elültetett több száz másik tövébe, közben pedig válogatott átkokat szórtak a japán sztárépítészre, megpróbáltam levegőhöz jutni. Gondoltam, bekéredzkedek a sajtó által használt, Köcsögök feliratú közvetítőkocsiba, elvégre szakmai szolidaritás is van a világon, de az ajtót (érthető okok miatt) zárva találtam.
Ez annál is inkább indokoltnak tűnt, mivel a „Dobjuk a Dunába!” skandálás egyre közelebbről hallatszott. Igaz, a borzalmasan büdös, itt-ott enyhén algás műfogsorok miatt a felszólítást úgy is lehetett érteni, hogy lőjük a Dunába, de ez sem tűnt sokkal vonzóbb alternatívának. Átvágtam hát a Thököly úton, és mivel üldözőim itt ismét megtorpantak egy pillanatra egy rituális vakargatás és igazgatás erejéig, ismét egérutat nyertem. A helyzet kezdett élénken emlékeztetni Martin Scorsese Lidérces órák című kis gyöngyszemére.
A Puskás Ferenc Aréna felé iszkoltam, amely jelesebb estéken vagy hatvanezer embernek okoz örömet vagy éppen szomorúságot, mindenesetre komoly közös érzelmek kitörésével járó élményt jelent a magyar válogatott játéka, amikor elém billent egy zombi, mind közül a legbüdösebb. A fejétől bűzlött, pedig nem volt hal, csupán egy agyhalott. Egyik kezében egy táblát tartott, Lélegeztetőgépet a szájhigiéniára! felirattal, a másikban egy rozsdás légkondicionáló darabkáját, hiányos fogazatából egy hőmérő meredt előre vészjóslóan. Egy testcsellel kikerültem, és berohantam a pályára. Megálltam a kezdőkörben. A lelátó lassan megtelt. Vesszen Hannibál, vesszen Nyúl! – ezt üvöltötték, és megszólaltak a dobok. Ekkor mentett meg a macska. A Cirmos volt az, azonnal felismertem a huszonhárom szál bajuszáról, mivel egyet elveszített egy ütközetben. A reggelijét követelte.
