És azt is tudták, hogy a szinte kilátástalan harc immár elkerülhetetlen. Hogy volt-e értelme, arról utólag vitatkozhatnak a hadtörténészek, a geopolitikai elemzők vagy az ideo­lógusok. Akkor, ott már sem a katonák, sem a civilek számára nem volt választás. 

Ezért nem felel meg a valóságnak az az utólagosan kiagyalt narratíva, hogy Budapest lakossága úgy általában és tömegesen a székesfőváros feladását kívánta. Épp ellenkezőleg, a munka- és harcképes polgári lakosság jelentős része szintén kivette részét a védelmi küzdelemből. Nem, nem az aktuális politikai rendszer védelmében, hanem adott esetben annak ellenére. Önvédelemből.

A szovjet előőrsök december 24-én nyugat és északnyugat felől már a budai hegyekig hatoltak. Szenteste napján nem sokkal dél után egy szovjet páncélos ék tűzharcba keveredett egy német alakulattal a Budakeszi út és a Hűvösvölgyi út elágazásánál, a védők sikerrel verték vissza a támadást. 

(Mai, széteső korunkban nagy tanulság, hogy a budapesti tömegközlekedés 1944 karácsonyán még a békeidők rendje szerint üzemelt, a polgári közigazgatás alkalmazottai felelős hivatástudatról tanúbizonyságot téve hősiesen helytálltak a háborús viszonyok között is, a közművek 1945. január elejéig kisebb-nagyobb fennakadásokkal működtek, a telefonszolgáltatás szintén, sőt Budán még 1945 februárjában is esküvőt tartottak a XI. kerületi polgármesteri hivatalban.)

A fogaskerekű utasai elhűlve nézték a sült gesztenyét majszoló katonák számukra ismeretlen egyenruháját, mígnem valaki rájött, hogy ezek bizony szovjet bakák. Nagy riadalom támadt, a visszaemlékezések szerint valaki meghúzta a vészféket, mire az addig meglepően visszafogott harcosokon felülkerekedett a bolsevik ösztön: néhány utas óráját erőszakkal elvették, majd elmenekültek. Isteni csoda ugyanakkor, hogy senkit nem lőttek agyon.

„Mennyből az angyal eljött hozzátok…”, szólt az ének a budapesti otthonokban – és másnap megindult a kíméletlen harc a magyar fővárosért. A védők 1945. február 11-i kitörési kísérletével véget ért ostrom alatt Budapest civil lakossága elmondhatatlanul sokat szenvedett, és ezt a főváros polgárai tudták előre. Az ő áldozatuk nem marad el a várost védő katonákétól – már csak azért sem, mert a reguláris alakulatokhoz sok civil is csatlakozott. Budapest népe azokban a vértől iszamos hetekben a fizikai realitásoktól elemelkedett lélekkel élt, küzdött és halt, ha úgy hozta a sors.

Mi ebből a tanulság ma? Talán nincs is tanulság, hacsak nem az, hogy 

Kivételes időkben az átlagos életet élő emberek is képesek hőssé válni, még ha ennek nincsenek is tudatában. Mert nem az a hős, aki nem fél, hanem az, aki a nagyon is indokolt félelmet legyűrve teljesíti a kötelességét, szolgálva másokat: a családját, a közösségét, a korabeli budapesti közalkalmazottak esetében a főváros lakosságát. Okkal és teljes joggal hajtunk fejet a Budapestet védő, majd végül onnan kitörést megkísérlő katonák előtt, de ugyanígy jár a tisztelgő emlékezés a történelmivé vált hétköznapok névtelen hőseinek is.