„…ez nagyon furcsa karácsony: / a magyar nép lóg most a fákon”, írja az 1956-os eltiportatás idején született, Mennyből az angyal című megrendítő költeményében Márai Sándor.
Hasonló karácsony, majd újév várt tizenkét évvel korábban a magyar székesfővárosra.
Budapest körül 1944. december 24-én, vasárnap záródott be a szovjet ostromgyűrű. Mégis, a budapestiek mintha nem akartak volna erről tudomást venni. Furcsa, bizarr hangulat ülte meg a székesfővárost azon a nyolcvan évvel ezelőtti szentestén. A megszokottól eltérően ama december 24-én a késő délutáni órákban is sokan jártak az utcákon.
Gosztonyi Péter hadtörténész Budapest lángokban című munkájából tudjuk, hogy bár a magyar székesfőváros ostroma a világháborús végjáték nyitánya volt, a Nagykörúton, az Andrássy úton, a Váci utcában és a belváros más részein hömpölygött a tömeg, az éttermek és a kávéházak tele voltak, az áruházak polcai roskadoztak a karácsonyi ajándékoktól, az emberek pedig szórták a pénzt – ahogy mondani szokták, mintha nem lenne holnap.
A budapestiek sajátos lelkiállapotban, szinte türelmetlenül, kérkedve várták, hogy szembeszálljanak a végzettel.
Az akkor már nyolc hónapja tartó amerikai terrorbombázások miatt elrendelt elsötétítés és a nyilasrazziázások ellenére tele voltak a színházak, a mozik, és az Operaház nézőterét is megtöltötték a halál szemébe nevető budapestiek.
Sokan bizarr módon a terrorbombázók által a védők radarjainak zavarása céljából ledobott fóliacsíkokból készített „sztaniollal” díszítették fel a karácsonyfát.
Virtus volt ez, vagy a halál torkában megbomlott elmék irracionalitása? Az bizonyos volt, hogy a magyar főváros népe azon a nyolcvan évvel ezelőtti karácsonyon, a háborús pokolban, Tamási Áront idézve:
zuhogó, vad, kápráztató romantikát csinál a pusztulásból. […] Két szó vajúdik és marja ilyenkor egymást: – Bolond-é, vagy felséges?!
Budapest lakói nyolcvan évvel ezelőtt hetykén, szinte kihívóan nevettek a halál szemébe. Pedig pontosan tudták, mi következik, mi forog kockán, hiszen a szovjet tüzérség már hetek óta támadta a fővárost, sőt a nem sokkal korábban, 1944 őszén kiépített hármas védelmi rendszer, az Attila-védvonal legkeletebbi, Gödtől Veresegyházon, Maglódon, Ecseren keresztül Dunaharasztiig húzódó gyűrűjét már október vége óta lőtte az ellenség. A budapestiek mégis megünnepelték a karácsonyt a végpusztulás árnyékában is. És nem feledkeztek el a Budapestet védő harcosokról sem, elhalmozták a katonákat karácsonyi bejglivel és más földi jóval. Tudták, hogy sokuknak ez lesz az a bizonyos utolsó vacsora…
És azt is tudták, hogy a szinte kilátástalan harc immár elkerülhetetlen. Hogy volt-e értelme, arról utólag vitatkozhatnak a hadtörténészek, a geopolitikai elemzők vagy az ideológusok. Akkor, ott már sem a katonák, sem a civilek számára nem volt választás.
És persze azt is tudták, hogy mit jelent a bolsevizmus. Sokan éltek még azok közül, akik megtapasztalták 1919-ben Kun Béla, Szamuely Tibor és társaik terrorját, a második világháború keleti frontját megjárt katonák elbeszéléseiből pedig a szovjetvilág pokláról is első kézből származó ismeretekkel rendelkeztek a magyarok.
Ezért nem felel meg a valóságnak az az utólagosan kiagyalt narratíva, hogy Budapest lakossága úgy általában és tömegesen a székesfőváros feladását kívánta. Épp ellenkezőleg, a munka- és harcképes polgári lakosság jelentős része szintén kivette részét a védelmi küzdelemből. Nem, nem az aktuális politikai rendszer védelmében, hanem adott esetben annak ellenére. Önvédelemből.
A szovjet előőrsök december 24-én nyugat és északnyugat felől már a budai hegyekig hatoltak. Szenteste napján nem sokkal dél után egy szovjet páncélos ék tűzharcba keveredett egy német alakulattal a Budakeszi út és a Hűvösvölgyi út elágazásánál, a védők sikerrel verték vissza a támadást.
A gyalogság a budai erdőkön át közelítette meg Budapestet, nem a nyílt rohamot, hanem a beszivárgás taktikáját választva. Eközben valószerűtlen, szürreális jelenetek is lejátszódtak. December 24-én kora este kilenc szovjet felderítő jelent meg a fogaskerekű svábhegyi állomásán, ahol néhány szem sült gesztenyét vásároltak szabályszerűen fizetve az egyik árustól, majd felszálltak az egyik szerelvényre.
(Mai, széteső korunkban nagy tanulság, hogy a budapesti tömegközlekedés 1944 karácsonyán még a békeidők rendje szerint üzemelt, a polgári közigazgatás alkalmazottai felelős hivatástudatról tanúbizonyságot téve hősiesen helytálltak a háborús viszonyok között is, a közművek 1945. január elejéig kisebb-nagyobb fennakadásokkal működtek, a telefonszolgáltatás szintén, sőt Budán még 1945 februárjában is esküvőt tartottak a XI. kerületi polgármesteri hivatalban.)
A fogaskerekű utasai elhűlve nézték a sült gesztenyét majszoló katonák számukra ismeretlen egyenruháját, mígnem valaki rájött, hogy ezek bizony szovjet bakák. Nagy riadalom támadt, a visszaemlékezések szerint valaki meghúzta a vészféket, mire az addig meglepően visszafogott harcosokon felülkerekedett a bolsevik ösztön: néhány utas óráját erőszakkal elvették, majd elmenekültek. Isteni csoda ugyanakkor, hogy senkit nem lőttek agyon.
1944 szentestéjén nem a betlehemi jászol szeretetteljes csöndje borult Budapestre, hanem világrendek feszültek egymásnak füst, tűz és ágyúdörgés kíséretében. A magyar fővárosban közel két hónapig aratott a halál. Mégis, talán az ellenség soraiból is sokan értetlenül, csodálkozással néztek a meghódítani szándékozott városra, amelynek lakossága tüntetőleg úgy ünnepelte a karácsonyt, mintha nem érezné a bolsevizmus halálos leheletét.
„Mennyből az angyal eljött hozzátok…”, szólt az ének a budapesti otthonokban – és másnap megindult a kíméletlen harc a magyar fővárosért. A védők 1945. február 11-i kitörési kísérletével véget ért ostrom alatt Budapest civil lakossága elmondhatatlanul sokat szenvedett, és ezt a főváros polgárai tudták előre. Az ő áldozatuk nem marad el a várost védő katonákétól – már csak azért sem, mert a reguláris alakulatokhoz sok civil is csatlakozott. Budapest népe azokban a vértől iszamos hetekben a fizikai realitásoktól elemelkedett lélekkel élt, küzdött és halt, ha úgy hozta a sors.
Mi ebből a tanulság ma? Talán nincs is tanulság, hacsak nem az, hogy
az emberekből a túlélhetetlennek látszó helyzetek néha nem pánikot, fejvesztett menekülést váltanak ki, hanem értelemmel, száraz logikával meg nem magyarázható, akár groteszkségig menő helytállást. Kisszerű korunkban, amikor szinte élvezettel panaszkodunk jelentéktelen bosszúságok miatt, jó, ha ez eszünkbe jut.
Kivételes időkben az átlagos életet élő emberek is képesek hőssé válni, még ha ennek nincsenek is tudatában. Mert nem az a hős, aki nem fél, hanem az, aki a nagyon is indokolt félelmet legyűrve teljesíti a kötelességét, szolgálva másokat: a családját, a közösségét, a korabeli budapesti közalkalmazottak esetében a főváros lakosságát. Okkal és teljes joggal hajtunk fejet a Budapestet védő, majd végül onnan kitörést megkísérlő katonák előtt, de ugyanígy jár a tisztelgő emlékezés a történelmivé vált hétköznapok névtelen hőseinek is.
