Első fejezet:
A mi magyar Tartuffe-ünk most éppen adakozik.
Üvöltve.
„Ide nézzetek! ÉN jöttem, ÉN adakozok éppen, mert ÉN jó vagyok, figyeljetek már ide, a mindenségit, hát nem látjátok, hogy megérkeztem, ÉN érkeztem meg a gyerekotthonhoz, kamionnal, mert úgy látványos, ÉN hoztam egy csomó ajándékot a gyerekeknek, ÉN fogom kiosztani, miközben két – vagy inkább három – kamera vesz, és van rajtam két – vagy inkább három – mikrofon, csak el ne felejtsem majd levenni, ha vécére megyek vagy elküldöm kíséretemet a p…csába, de ez most mellékes, mert most adakozom, én, A férfi, a jóságos, az irgalmas, a nagyszerű, aki akkor is csodálatraméltó, amikor épp összesz…rja magát, engedjetek már előre, itt jövök ÉN, Tartuffe, a kicsike, magyar, Kútvölgyi úti Tartuffe, ÉN, aki már gyerekként apácaliliomokat cseréltem Gellért-hegyi házakra, egyszóval hajtsátok meg térdeteket, mert jövök, s nem tudom, említettem-e már, de éppen adakozom, ÉN adakozom, és átlagosan kétpercenként kerülök önmagam hatása alá, nincs a teremtésben barom, csak én, szervusztok gyerekek, megjött a pszichopata bácsi, tessék, itt vannak az ajándékok, mindegyikben van egy lehallgató készülék, ajánlom, jó hangosan és jó sokáig hálálkodjatok és dicsérjetek engem, különben megnézhetitek magatokat, büdös kölykök, meg vagyok értve? Áááááámeeeeeen!!!”
Második fejezet:
A Jónak lenni jó évek óta futó televíziós műsorban idén a gyógyíthatatlan gyerekek gondozó házára gyűjtöttek, egy gyermek hospice házra. A magyarok összeadtak rá több mint ötszázmillió forintot (500 000 000 forint). Volt, aki milliós összeget ajánlott fel, volt, aki egyet telefonált, ami ötszáz forint adományt jelentett.
És senki nem kezdett el üvöltözni, hogy „nézzétek, milyen nagyszerű, milyen jó ember vagyok, éppen most adományozok, látjátok? Vesz a kamera?”
Senki.
Csöndben megtették, amit úgy éreztek, meg kell tenniük.
Mert hát ez a gyerekekről szólt. Éppen ezért senki nem hergelt senkit semmi ellen, senki nem őrjöngött, senki sem hivalkodott, senki sem magyarpéterkedett, hogy okádni kelljen.
Magyarország most megmutatta, hogy nem a magyarpéterkedés a fontos, hanem a gyermekek, a szeretet, a keresztény együttérzés. Nem a botrány, a gyűlölet, a magamutogatás.
Harmadik fejezet:
A pszichopata magamutogató levelet írt Lévai Anikónak, miszerint nevezett „vegye rá a férjét, hogy legalább karácsonykor legyen jó”.
Hej, barátom, ki gondolta volna, hogy még karácsonykor is ökölbe tud szorulni a kéz, igaz, de hát te is érzed…
Éppen ezért nem is írok semmit, nem lenne méltó az ünnephez, amit én írnék, úgyhogy Petri Lukács Ádámot idézem inkább:
„Magyar offenzív levelet írt Lévai Anikónak, amelyben miután felemlegeti, hogy utóbbi kisded korában ringatta őt, felszólítja a miniszterelnök feleségét, hogy járja ki a férjénél, hogy ő, a Tisza Párt elnöke úgy szerepelhessen az adományozás keretébe szerkesztett önmutatásában, ahogy szeretne.
Lévai Anikó hosszú-hosszú évek óta nem ad interjút. Nem része a közéletnek. Nem beszél arról, hogy évtizedek óta az Ökumenikus Segélyszervezetnél milyen heroikus munkát végez, nem beszél arról, hogy miképp kapott életre és vált működővé egy somogyi zsákfalu évtizedes kitartó munkájának és figyelmének köszönhetően. Nem beszélt arról sem soha nyilvánosan, hogy miként segített menekülteken, ahogy segített mindig szervezéssel, napi fizikai munkával, beszélgetéssel, kapcsolatai mozgósításával, munkahelyteremtéssel rászorulók ezrein. Mindezt nem a rivaldafényért, hanem belső indíttatásból.
Így aztán a közéletben nem szereplő, a karitászban kivételes életművet maga mögött tudó, és abban ma is aktív Lévai Anikónak arrogáns és számonkérő levelet írni érthetővé teszi, miért is olvashatjuk az Írásban, hogy képmutatás sátáni cselekedet.
Lévai Anikót 36 éve ismerem, s miközben szerető feleségként, családanyaként, nagymamaként gondoskodik a családjáról, van egy intakt élete, aminek nincs köze a politikához, hanem a csendes és mindennapos humanitárius munka, »élőzés« és fotók nélkül.”
Köszönjük, Ádám.
Áldott karácsonyt!
U.i.: A pszichopatát nyilván nem ringatta soha senki. Azért lett ilyen…
