A mérkőzések szertartásos rituáléval zajlottak. András, miközben gombfocizott, kommentálta is az eseményeket, mint Knézy Jenő. Mindig naprakész volt, minden átigazolási hír, fociesemény a kisujjában volt, s azokat beleszőtte közvetítéseibe. Amikor épp nem a nagyokat figyeltem, András legfrissebb Képes Sportjait lapoztam át. A csapatképeket kerestem. Ahogy rátaláltam egyre, máris szaladtam Andráshoz, aki épp egy kibontakozó Fradi-támadást próbált volna megakasztani, és elkezdtem nyúzni, adja nekem rögvest, légyszi.
András kincsként őrzött minden sportújságot és csapatképet, nagy gyűjtő volt – de a szíve még nagyobb volt. Így a vége mindig az lett, hogy odaadta, amit kértem. És mi tagadás, sokat kértem, alaposan megcsonkítottam a gyűjteményét.
Volt egy nagyalakú, színes fotópaklija a ’83-ban kupagyőztes újpesti játékosokról, a csomagoláson csapatképpel. Szendrei, Kardos, Tóth Jóska, Kisznyér, Törő… Hogy az unszolásomra-e, arra már nem emlékszem, de végül ez a kincs is nálam landolt. Elképzelésem sincs, hogy volt szíve odaadni.
Az esztendők már csak olyanok, repültek. András épp középiskolába készült, amikor megkérdezte tőlem, odaadhatja-e a gombfocicsapatát. Nem kérdeztem, melyiket. Aki szurkolt valaha, tudja: lehet akárhány tasak gombfocijátékosod – csapatod (pontosabban: Csapatod) csupán egyetlen, amíg élsz. Neki, nekem: az Újpest.
Ahogy megígérte, pár héttel később elbuszozott hozzánk, kezembe nyomta. Fölül lila, alul fehér csodacsapat. Csupaszív játékos mindegyik, s hozzá még fineszesek is. Beültetnek bárkit a hintába, ahogyan Törő Steinert a Megyerin. – Mostantól te viseled gondjukat, te vagy az edző – mondta András. Aztán a következő busszal elment. Körülbelül harmincöt éve már. Akkor találkoztunk utoljára.
Darabig még maradtam a megállóban, kezemben a Csapattal, amely száz és száz gólt akasztott bátyám Zsiborásának hálójába. Egy gombfocicsapat másoknak csupán kacat, néhány műanyagdarab – nekünk viszont a gyermekkorunk, maga a világ. Most, ahogy e sorokat körmölöm, a játékosok tőlem karnyújtásnyira, az éjjeliszekrényben várják a következő derbit. Tényleg, miért is ne? A kapuk megvannak (az egyik lyukas egy Rostás-bombagóltól), talán bátyám Fradija is nálam kötött ki anno. Fiaimmal akár még ma újrajátszhatnánk a nyolc-hármat. Kérdés, ki lesz a zöldekkel? Közülünk senki, az biztos. Talán áthívjuk a szomszédot, neki már úgyis mindegy…
Az évek telnek. Közben Andrásból kiváló újságíró lett. S bár meglehet, a világ felszíni nyüzsgéseit másként látjuk, olyan aranyszívű emberrel, mint ő, azóta sem nagyon találkoztam.
Így felnőttfejjel úgy látom, abból a néhány gyermekévből, azokból a boldog gombfocicsatákból élünk azóta is.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!