Biztos oka van, hogy rendre karácsony táján jut eszembe, milyen életre szóló gombfociderbiket vívtunk gyerekként. Negyven éve már, mégis úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Akkor még minden egyszerű volt, gondtalan és habkönnyű. Leggyakrabban András barátunkhoz mentünk föl a panel harmadik emeletére. Az apró szoba falán Depeche Mode- és A-ha-poszterek figyeltek.
Egy kis íróasztal volt a „stadion”. A műanyag focikapukat szigszalag tapasztotta az asztal két végéhez, hogy kirúgásnál egyetlen mozdulattal hátra lehessen hajtani, aztán meg vissza.
Ez is András ötlete volt. Minden részletre ügyelt. Még valamiféle reflektorok is voltak a pálya körül az esti rangadókhoz. A mérkőzésekről hivatalos jegyzőkönyv, vagyis inkább tudósítás készült az e célra rendszeresített spirálfüzetekbe: játékosok neveivel, góllövőkkel, osztályzatokkal, szöveges értékeléssel. Tudniillik a gombfoci komoly dolog. Azt hiszem, mi jóval komolyabban is vettük, mint a nagyok, az igazi focisták ott a zöld gyepen. Még Mexikó előtt jártunk, de már az FC Köln megruházása után.
Sokféle csapatunk volt, amelyeket trafikokban szereztünk be tíz-húsz forintokért. Magyar és külföldi klubcsapatok, válogatottak. Büszkén sorakoztattuk föl a pályára a ’82-es, Nyilasi–Törőcsik-féle nemzeti tizenegyet, amely bárkit, bármikor bucira tudott verni – és nemcsak gombfociban. Ám ilyenkor szinte mindig „derbit” játszottunk, Újpest–Fradit. „Nyíl” és „Törő” műanyag alteregója kénytelen volt egymás ellen harcolni.
Természetesen András volt az Újpesttel, bátyám a Fradival. Csapatcsere elképzelhetetlen lett volna, szentségtörés. Én alkottam a közönséget (meg a zavaró körülményeket). Ötévesen még nem voltam elég kifinomult a szakszerű gombfocizáshoz. Szakszerűtlenül, pöckölve meg nem szabad, ezt már ovisként tudomásul vettem. Naná, hogy az Újpestnek drukkoltam, hiszen András dózsás volt, ráadásul odakint, a panelek közötti betonpályán több mint százat tudott dekázni, amit gyerekfejjel varázslatnak hittem. Ma meg már tudom, hogy az volt.
A mérkőzések szertartásos rituáléval zajlottak. András, miközben gombfocizott, kommentálta is az eseményeket, mint Knézy Jenő. Mindig naprakész volt, minden átigazolási hír, fociesemény a kisujjában volt, s azokat beleszőtte közvetítéseibe. Amikor épp nem a nagyokat figyeltem, András legfrissebb Képes Sportjait lapoztam át. A csapatképeket kerestem. Ahogy rátaláltam egyre, máris szaladtam Andráshoz, aki épp egy kibontakozó Fradi-támadást próbált volna megakasztani, és elkezdtem nyúzni, adja nekem rögvest, légyszi.
András kincsként őrzött minden sportújságot és csapatképet, nagy gyűjtő volt – de a szíve még nagyobb volt. Így a vége mindig az lett, hogy odaadta, amit kértem. És mi tagadás, sokat kértem, alaposan megcsonkítottam a gyűjteményét.
Volt egy nagyalakú, színes fotópaklija a ’83-ban kupagyőztes újpesti játékosokról, a csomagoláson csapatképpel. Szendrei, Kardos, Tóth Jóska, Kisznyér, Törő… Hogy az unszolásomra-e, arra már nem emlékszem, de végül ez a kincs is nálam landolt. Elképzelésem sincs, hogy volt szíve odaadni.
Az esztendők már csak olyanok, repültek. András épp középiskolába készült, amikor megkérdezte tőlem, odaadhatja-e a gombfocicsapatát. Nem kérdeztem, melyiket. Aki szurkolt valaha, tudja: lehet akárhány tasak gombfocijátékosod – csapatod (pontosabban: Csapatod) csupán egyetlen, amíg élsz. Neki, nekem: az Újpest.
Ahogy megígérte, pár héttel később elbuszozott hozzánk, kezembe nyomta. Fölül lila, alul fehér csodacsapat. Csupaszív játékos mindegyik, s hozzá még fineszesek is. Beültetnek bárkit a hintába, ahogyan Törő Steinert a Megyerin. – Mostantól te viseled gondjukat, te vagy az edző – mondta András. Aztán a következő busszal elment. Körülbelül harmincöt éve már. Akkor találkoztunk utoljára.
Darabig még maradtam a megállóban, kezemben a Csapattal, amely száz és száz gólt akasztott bátyám Zsiborásának hálójába. Egy gombfocicsapat másoknak csupán kacat, néhány műanyagdarab – nekünk viszont a gyermekkorunk, maga a világ. Most, ahogy e sorokat körmölöm, a játékosok tőlem karnyújtásnyira, az éjjeliszekrényben várják a következő derbit. Tényleg, miért is ne? A kapuk megvannak (az egyik lyukas egy Rostás-bombagóltól), talán bátyám Fradija is nálam kötött ki anno. Fiaimmal akár még ma újrajátszhatnánk a nyolc-hármat. Kérdés, ki lesz a zöldekkel? Közülünk senki, az biztos. Talán áthívjuk a szomszédot, neki már úgyis mindegy…
Az évek telnek. Közben Andrásból kiváló újságíró lett. S bár meglehet, a világ felszíni nyüzsgéseit másként látjuk, olyan aranyszívű emberrel, mint ő, azóta sem nagyon találkoztam.
Így felnőttfejjel úgy látom, abból a néhány gyermekévből, azokból a boldog gombfocicsatákból élünk azóta is.
