Biztos oka van, hogy rendre karácsony táján jut eszembe, milyen életre szóló gombfociderbiket vívtunk gyerekként. Negyven éve már, mégis úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Akkor még minden egyszerű volt, gondtalan és habkönnyű. Leggyakrabban András barátunkhoz mentünk föl a panel harmadik emeletére. Az apró szoba falán Depeche Mode- és A-ha-poszterek figyeltek.
Egy kis íróasztal volt a „stadion”. A műanyag focikapukat szigszalag tapasztotta az asztal két végéhez, hogy kirúgásnál egyetlen mozdulattal hátra lehessen hajtani, aztán meg vissza.
Ez is András ötlete volt. Minden részletre ügyelt. Még valamiféle reflektorok is voltak a pálya körül az esti rangadókhoz. A mérkőzésekről hivatalos jegyzőkönyv, vagyis inkább tudósítás készült az e célra rendszeresített spirálfüzetekbe: játékosok neveivel, góllövőkkel, osztályzatokkal, szöveges értékeléssel. Tudniillik a gombfoci komoly dolog. Azt hiszem, mi jóval komolyabban is vettük, mint a nagyok, az igazi focisták ott a zöld gyepen. Még Mexikó előtt jártunk, de már az FC Köln megruházása után.
Sokféle csapatunk volt, amelyeket trafikokban szereztünk be tíz-húsz forintokért. Magyar és külföldi klubcsapatok, válogatottak. Büszkén sorakoztattuk föl a pályára a ’82-es, Nyilasi–Törőcsik-féle nemzeti tizenegyet, amely bárkit, bármikor bucira tudott verni – és nemcsak gombfociban. Ám ilyenkor szinte mindig „derbit” játszottunk, Újpest–Fradit. „Nyíl” és „Törő” műanyag alteregója kénytelen volt egymás ellen harcolni.
Természetesen András volt az Újpesttel, bátyám a Fradival. Csapatcsere elképzelhetetlen lett volna, szentségtörés. Én alkottam a közönséget (meg a zavaró körülményeket). Ötévesen még nem voltam elég kifinomult a szakszerű gombfocizáshoz. Szakszerűtlenül, pöckölve meg nem szabad, ezt már ovisként tudomásul vettem. Naná, hogy az Újpestnek drukkoltam, hiszen András dózsás volt, ráadásul odakint, a panelek közötti betonpályán több mint százat tudott dekázni, amit gyerekfejjel varázslatnak hittem. Ma meg már tudom, hogy az volt.
