Képzelje el az olvasó, hogy gyerek, és egyszer csak ott áll egy pályaudvaron – legyen ez például a szolnoki –, ahol mondjuk az anyjával és a nagymamájával együtt be kell szállnia egy vagonba, ami majd az ismeretlenbe viszi. Nem, hazamenni nem lehet, erről gondoskodnak a rend (pontosabban a csend) felsorakozott őrei. Két vonat indul; mint később kiderül, az egyik a szinte biztos halálba visz, a másik egy Strasshof nevű helyre Bécs mellé, és ebben legalább nem hazudnak előre az utasoknak, mert ott valóban dolgozni kell, ha kényszerből is. Az első célállomás később Auschwitzként lesz hírhedtté. Bár az ember nem éppen így képzeli el a szerencséjét, de
a strasshofiaknak viszonylag jók maradtak a túlélési esélyeik az Auschwitzba deportáltakhoz képest. Az Ausztriából visszatértek között volt Herskó Ferenc (később Avram Hersko néven kémiai Nobel-díjas) és Kertész Péter, hat-hét éves karcagi kisfiúk, valamint Elsner (utóbb Ember) Mária, tizenhárom éves abádszalóki kislány.
Őket mind egyazon transzporttal szállították el a szülőföldjükről, érdemeikre vagy azok hiányára való tekintet nélkül, pusztán azért, mert zsidók voltak.
Másokat is, akiket annak minősítettek. Ember Mária és Kertész Péter jóval később e lap, a Magyar Nemzet munkatársai is lettek, előbbi kötete, a Hajtűkanyar pedig a magyar holokausztirodalom egyik alapműve. Auschwitzból – ahová a vidéki magyar zsidóság döntő többségét deportálták – szintén visszatértek gyerekek, noha arányaikban jóval kevesebben. Közülük is akadtak később híres tollforgatók, például Bruck Edith vagy Kertész Imre, akinek alteregója Sorstalanságának Köves Gyurija.
Miért épp a gyerekeket emeltük most ki? Mert
aki hús-vér gyerekek sorsából sem érzi át a holokauszt borzalmát – ma mindennek bőven utánaolvashatunk, temérdek dokumentumfilmet megnézhetünk –, azzal nehéz mit kezdeni, de talán még ő sem reménytelen eset. A célállomásokat persze nemhogy gyerekek, de az olyan kivételtől eltekintve, mint a Kasztner-vonat, a felnőttek sem válogathatták meg. A holokauszt sors lett.
Auschwitz – ahogy mondják, a legnagyobb magyar temető – éppen ma nyolcvan éve szabadult fel. Csakhogy ez így nem teljesen igaz. Először is, már az Antigonéból megtanultuk, hogy a halottakat el kell temetni, márpedig Auschwitzban nem temetkeztek. A sírhely hiánya a szokásos gyásznál is fájdalmasabb hiányt teremt a leszármazottaknak, rokonoknak, továbbá kiindulópontjául szolgál a holokausztáldozatokkal kapcsolatos méltatlan számháborúknak. Másodszor pedig egy haláltábor nem olyan, mint Houdini, a szabadulóművész.
Auschwitzot a Vörös Hadsereg szabadította fel, ahogyan egyébként a budapesti gettót is. Ez utóbb kellemetlen, a Lengyelországot és Magyarországot is évtizedeken át sújtó szovjet megszállás meg amiatt is, amit a katonáik már menet közben műveltek. De ettől még történelmi tény.
Manapság a lengyeleknek különösen kellemetlen ez az oroszok ukrajnai háborúja miatt, ezért Moszkvából nem is hívtak mára küldöttséget. Tetszik vagy sem, de a történelmi tényeket más történelmi fejlemények prizmáján át is nézzük, amiben aktuálpolitikai szempontok is szerepet kaphatnak.
Auschwitz rész az egész helyett, nemcsak az ott megöltek (főleg, de nem kizárólag zsidók) sorsára emlékeztet, hanem a holokauszt hatmillió áldozatának szimbóluma, sőt az egész szörnyűséges második világháború, a nácizmus, a félresiklott európai – és benne a magyar – történelem mementója is. A szervezők ma nem a politikusoknak, hanem a holokauszt-túlélőknek adnak szót az auschwitzi emlékhelyen.
Ők egyre kevesebben vannak. A fent felsorolt egykori gyerekek közül nyolc évtized elteltével ma már csak Bruck Edith és Avram Hersko él, a táborokat, gettókat, munkaszolgálatot felnőttként túlélők a századik évük körül vannak, földi életünk korlátaiból adódóan már igen kevesen. (Az elmúlt hetekben, 103 évesen halt meg például Keleti Ágnes, a Nemzet Sportolója, a minap pedig, pár nappal a századik születésnapja előtt Klein Éva nemzetközi hírű immunológus.) A világon mindösszesen 220 ezer zsidó holokauszt-túlélő élhet, közülük nagyjából háromezren Magyarországon. A legkülönbözőbb kutatók és szervezetek rengeteg visszaemlékezést dokumentáltak írásban, hang- és képanyagban, de a megemlékezések szervezői és az oktatási szakemberek tisztában vannak azzal, hogy a túlélők és más kortársak élő beszámolóival hosszú távon kevéssé számolhatnak.
Az első Orbán-kormány idején, csaknem negyedszázada vezették be a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját, amelyet az 1944-es gettósítások kezdetére emlékezve április 16-án tartanak. Legalább ekkor, de remélhetőleg máskor is szó esik tehát erről a magyar iskolákban.
Ezért is különösen tanulságos annak a nyolc országra, köztük hazánkra kiterjedő felmérésnek az eredménye, amelyet a napokban, a 80. évforduló előtt ismertetett a Claims Conference szervezet. A lekérdezéseket még 2023 végén végezték az egyes országok lakosságára nézve reprezentatív, ezer-ezer fős mintán. Magyarországról azt olvashatjuk: tízből kilenc megkérdezett, köztük a 18–29 éves korosztályban minden tízből nyolc fő állította, hogy hallott már a holokausztról. Ugyanakkor a válaszadók csak nagyjából fele ismeri – vagy hiszi el – a történészi konszenzust, ami hatmillió főre teszi a megölt európai zsidók számát. Negyedük, köztük a 18–29 évesek ötöde jelentősen alul-, kétmillió főre vagy az alá becsüli ezt a számot. Minden százból négy válaszadó szerint a holokauszt kitaláció, nem történt meg, további 16–22 fő szerint pedig megtörtént ugyan, de az áldozatok számát eltúlozzák. A megkérdezettek ötöde, a fiatalok negyede egyetlen koncentrációs tábort vagy gettót sem tudott felsorolni (előbbi magyar területen nem is volt, gettók viszont annál inkább). A lágerek közül messze Auschwitz-Birkenau a leggyakrabban említett, Dachauról is sokan hallottak, de a többiekről alig. Ravensbrücköt például százból egy-két fő említette, amin talán Pilinszky gyakoribb olvastatásával lehetne segíteni.
A magyar válaszadók kétharmada szerint a zsidók elleni bűnök zömét Hitler és más főnácik követték el, több mint egyharmaduk pedig úgy véli, a legtöbb átlag európai segíteni és menteni igyekezett a zsidókat. (Nem pont így történt.) Valamivel több mint felük szerint újra megtörténhet egy zsidókkal szembeni népirtás – nem feltétlenül Magyarországon, bárhol, ahol élnek.
Nemzetközi összeállításban vannak ennél rosszabb adatok. Miközben hazánkban vagy Lengyelországban szinte mindenki hallott legalább a holokausztról (akár soáként emlegetve), a franciák ötöde, köztük a fiatalok fele (!) nem. A romániai fiatalok tömegével nem hisznek a „hivatalos” történetírásnak. A lengyeleken kívül csak a magyaroknak van legalább a fele tisztában azzal, hogy a holokauszt Lengyelországban szedte a legtöbb áldozatot. Lehetne folytatni a sort, de látszik talán az eddigiekből, hogy még sok a tennivaló ahhoz egész Európában, hogy Auschwitz – használjuk most metaforaként – közös történelmünk közösen ismert és beismert ténye legyen. Talán erről nem készült felmérés, de aligha vonja bárki kétségbe, hogy mondjuk a muhi csata 1241-ben történt, pedig egyikünk sem volt ott személyesen. Az ilyesmit valahogy elhisszük a „hivatalos” történészeknek. Talán azért, mert ekörül nem gerjednek politikailag is fűtött egyéni indulatok.
A zsidókkal szembeni ellenérzések viszont ma nem mentesek Izrael és annak politikája megítélésétől sem, ugyanúgy, ahogy a Hamász 2023. október 7-i támadása pedig – amikor 1945 óta a legtöbb zsidót ölték meg egyetlen napon – világszerte a holokauszt képét idézte fel a zsidó közösségekben.
A New York-i Rágalmazásellenes Liga minapi felméréséből az derül ki: a palesztinok 97 (!) százaléka vall erősen antiszemita nézeteket, míg a svédeknek csak öt százaléka. De mi köze ennek Auschwitzhoz? Sajnos túl sok minden – az emlékezet- és a történelempolitika is.
